A 10. és 11. Isonzo-csata

Irta:vitéz Kubinyi Gyula

 

1917-ben csapatainknak még két védelmi csatát kellett megvívniok az Isonzo mentén. A központi hatalmak, mi­után decemberi békeajánlatuk nem talált meghallgatásra, egyelőre időnyerés céljából és erőik megfogyatkozása miatt a szárazföldön védekező hadviselést folytattak, a tengeren pedig megkezdték a korlátlan búvárhajóharcot. Hadvezetőségünk ugyan januárban Olaszország ellen közös támadást javasolt, az új német hadvezetőség (Hindenburg - Ludendorff) azonban nem volt hajlandó a kívánt tizenkét hadosztályt hosszabb időre egy távo­labb eső arcvonalon lekötni. Cadorna tartott is attól, hogy a központi hatalmak - különösen a márciusi orosz forradalom kitörése után - Olaszország ellen vetik latba erejüket s mindenekelőtt francia és angol segítsé­get kívánt. Csak miután segítséget kérő tárgyalása ered­ménytelen maradt, szánta rá magát egy újabb támadó hadművelet megindítására; ekkor is azért, mert időköz­ben kiderült, hogy az oroszok arcvonala helytáll és a szö­vetségesek áprilisban megkezdett nagy támadása foly­tán a központi hatalmak erői megbízhatóan le vannak kötve. Így az újabb olasz támadás - a 10. csata - csak május 12-én kezdődött meg.

5. hadseregünk a kb 6 hónapig tartó harcszünetben alaposan felkészülhetett a várható támadások elhárítá­sára. Ereje a keleti hadszintérről kapott erősítésekkei tizenhét hadosztályra emelkedett. A 20. honvéd hadosz­tály kivált a hadsereg kötelékéből (tüzérsége azonban helyén maradt), de az új seregtestek között volt a ma­gyar kiegészítésű 7. közös és a 41. honvéd hadosztály. Az anyagi felkészültség is megnyugtatóbb lett; bár a nyersanyag erősen megcsappant az országban, hadiiparunk fokozott erőfeszítéssel mégis előteremtette a szük­ségletet, különösen a korszerű harceszközöket, ha mennyiség tekintetében e téren az olaszokkal nem is verse­nyezhettünk. Az állományokat is sikerült kiegészíteni és az utánpótlást biztosítani, mégpedig a hadkötelezettség

kiterjesztése és a pótlás megszervezése révén; a legtöb­bet szenvedett magyar csapatok már erősen keverve vol­tak más nemzetiségűekkel, így pl a 46. ezred negyed­részben nyolc különféle ajkú legénységből tevődött össze. Általában azonban elmondhatjuk, hogy a magyar csa­patok szelleme ezeket is magával ragadta, úgyhogy min­den katona becsülettel s hűen teljesítette kötelességét. Előrehaladott volt a kiképzés az állásharcra, valamint a korszerű harceszközökkel felszerelt rohamosztagok és járőrök megszervezése. A védőállást a Karszt-fennsíkon is mélységbe tagolva építették ki; az első - 1.a. - vo­nal mögött 150-400 méterre volt az 1. b. és e mögött vagy 1000 méterre az 1.c. vonal, ezek a kavernákkal s a védőövben elhelyezett géppuska-, aknavető-fészkekkel és kisebb tartalékokkal együttesen, részben a korszerű állásharchoz szükséges megerődített terület jellegével bírtak.

 

* * *

 

   A 10. Isonzo-csatához (1917 május 12-től június 5-ig) Cadorna az Isonzo-arcvonalon 321/2 hadosztályt állított sorompóba s főtartalékként még egy hadosztályt, két dandárt, egy alpini-csoportot, tizenkét kerékpáros­zászlóaljat és egy lovashadosztályt helyezett készenlétbe. Igy a harcbavetett erő és a romboló eszközök mérvénél, valamint a harc tartamánál fogva ez a csata lényegesen felülmúlta az előzők méreteit. Az, erők aránya azonban most már csak megközelítőleg volt 1:2 az olaszok ja­vára. Olaszoknál (a főtartalékot nem számítva): 392 zászlóalj, 41 lovasszázad, 2638 löveg (ebből 1383 kö­zepes és nehéz), 1249 aknavető, 22 repülőszázad és 12 léggömbosztag állt harcra készen; az 5. hadseregnél (a trieszti és fiumei körlet, valamint a légelhárító és ároklövegek beszámításával) összesen: 215 zászlóalj (ebből 44 Landsturm- és népfelkelő), 1470 löveg (ebből csak 450 közepes és nehéz), 434 aknavető, 12 repülőszázad és 2 léggömbosztag.

Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\325kep.jpgCadorna főcélja volt: Trieszt felé végrehajtott áttörés­sel, a Trestelj és Hermada magaslatok elérése. A terv az volt, hogy a Tolmeintől a tengerig terjedő arcvonalon végrehajtandó, hatalmas tűzelőkészítés után az első idő­szakban a középső Isonzon alakított „görzi hadsereg” 121/2 hadosztálya (148 zászlóalj, 1270 löveg és 682 aknavető) elfoglalja a Kuk-Mt. Santo-Mt. S. Gabriele-S.Marco magaslatok vonalát, míg az arcvonal többi részén a csapatok főleg csak lekötő tevékenységet fejtenek ki; a második időszakban következik azután a 3. hadsereg 16 hadosztályának (192 zászlóalj, 1042 löveg és 528 aknavető) döntő támadása főlökéssel a Hermadara, de egyúttal a görzi hadsereg is folytatja támadását.

Május 12-én reggeltől kezdve az olasz tüzérség és aknavetők tömege Tolmeintől a tengerig pusztító hatás­tűzzel árasztotta el az állás területét és a hátsó terepet; ezzel egyidejűleg az olasz légierő is működésbe lépett. Tüzérségünk főleg a gyalogság előretöréseinek meghiúsí­tására és a kellemetlen ütegek leküzdésére szorítkozott. A nagy tüzérségi csata 14-én délig dühöngött. Hatását egy harctéri leírás következőkben vázolta: „A fedezékek lassan eltűntek, a drótakadályok helyeit csak itt-ott ki­álló-cölöpök és drótfoszlányok jelezték. A nehéz gráná­tok nyomában járó füstfelhő lassan gomolygott a szél­csendben s kilátást és tájékozódást lehetetlenné tett. A Karszt vonaglott, nyögött a vas- és ólomzápor kegyet­len csapása alatt. Egyetlen szűnni nem akaró dörgés ráz­kódtatta a levegőt és pattanásig őrölte a megfeszült ide­gekét. Az első nap este már minden romokban hevert. Az emberek tölcsérekben és kavernákban húzódtak meg s ott állták étlen-szomjan mindazokat a borzalmakat, amelyeket csak egy szóval lehet kifejezni: Isonzo-csata. Az összes csapatjelentések szerint azonban a legénység erkölcsi állapota kifogástalan!”

 

* * *

 

   Május 14-én délben megindult az olasz görzi had­sereg nagy támadása XVII. és XVI. hadtestünk ellen. A XVII. hadtest (62. és 57. hadosztály) a Bainsizza fenn­sík nyugati szegélyét tartotta rnegszállva a Mt. S. Gab­rieleig bezárólag, míg a XVI. tovább délre a görzi sza­kaszt. A XVII. hadtestnél az olaszoknak többször meg­ismételt tömegrohamát, mely főleg a plavai szakasz áttörésére irányult, a 62. hadosztály kötelékébe tartozó 121. dandár teljeseit kivédte. A pécsi 52./II. zászlóalj a P1ava felé előugró 383-as magaslaton öt fölényes erővel végrehajtott támadást vert véresen vissza, az ötödik után pedig előretört és foglyokkal tért vissza; a dandár köte­lékébe tartozó 4./VI., 5./III. népfelkelő- és a kezdetben tartalékban volt 69./III. zászlóalj szintén hősiesen vere­kedett. Az 57. hadosztálynál a Mt. Santo és a S. Gab­riele elleni támadások délután jórészt már tüzérségünk kiváló hatású tüzében összeomlottak; 19 órakor azonban az olaszok váratlanul betörtek a Mt. Santo zárda-csúcsát védő 25./III. népfelkelő zászlóalj állásába és ezzel a ge­rinc északi részén álló 6./IV. népfelkelő zászlóaljat is válságos helyzetbe hozták. De a tartalék: a 34./II. zászlóalj azonnal előretört és lendületes ellentámadással megsemmisítette a betört ellenséget, sőt a fogságba esett zágrábi népfelkelőket is kiszabadította. Este Boroevic tartalékából a 106. Landsturm-hadosztályt adta a veszé­lyeztetett szakasz megerősítésére. A XVI. hadtest szaka­szában Görztől keletre az 58. hadosztály - kötelékében a Sv. Katarinun a 85./11[. és egy 2-es népfelkelő zászló­alj, S. Marconát a 96. ezred - tovább délre a pozsonyi 14. hadosztály jobbszárnya, részben ellenlökésekkel és tüzérségünk mintaszerű együttműködése mellett, teljesen visszaverte az olaszok egységes, mélyen tagozódott tá­madásait. 15-én az olaszok még fokozták heves táma­dásaikat, hogy a Kuk, Mt. Santo, S. Gabriele, S. Marco magaslatok vonalát birtokukba ejtsék. A XVII. hadtest­nél a Zagoratól délre húzódó lejtállás elveszett s a védők a Kuk magaslatra kényszerültek hátrálni, de a 383-as dombon a pécsiek, valamint az ezekhez északra csatla­kozó 4-es népfelkelők, elszigetelt helyzetükben is rendít­hetetlenül kitartottak s a Mt. Santo és S. Gabriele elke­seredett harcok után is hiánytalanul kezükön maradt. Canaletól északra előző éjjel az olaszoknak sikerült át­kelniök a folyón, tovább jutni azonban nem tudtak s később kénytelenek voltak visszatérni a nyugati partra. A XVI. hadtest csapatai erős megpróbáltatásuk ellenére is törhetetlenül helytálltak. Az olasz görzi hadsereg még 20-áig hevesen erőszakolta az áttörést. 16 és 17-én csa­pataink többször kivetették az állásból a Kuk hegyhátra betört olaszokat, de végül is Badoglio tábornoknak szí­vósan küzdő II. hadteste Landsturm-csapatok tűzbe­vetése ellenére is visszaszorította csapatainkat s ennek következtében a hősiesen tartott 383-as dombot a pé­csieknek parancsra ki kellett üríteniök, mivel már a be­kerítés veszélye fenyegette őket. A Kuk hegyhát elfogla­lásával elért sikerüket az olaszok a Vodice, Mt. Santo és S. Gabriele elfoglalásával igyekeztek kibővíteni, de a folyton friss erőkkel táplált és pokoli tűzzel támogatott tömegrohamaik kudarccal végződtek. A Vodice magaslatra rohamozó ellenség visszaverésében - a hadijelen­tés szerint - különös dícséretet érdemelt a kassai 34./II. zászlóalj. A XVI. hadtest az összes támadásokat kivédte; az utolsó este egy olasz dandár minden tűzelőkészítés nélkül végrehajtott meglepő megrohanással kísérlete­zett, de ily módon csapatainkat legyőzni nem lehetett. A harcokban a 14. hadosztály magyar ezredei: a 48., 71., 72. és 76. ezred, valamint a 11. vadászzászlóalj egyön­tetűen hősiesen helytálltak.

A comeni fennsíkon az olasz 3. hadsereg még csak balszárnyával tört előre támadásra, hogy közvetve támo­gassa a görzi hadsereget, egyébként lekötő előretörésekre szorítkozott. A fennsík északi részén a Wippachtól Kos­tanjevicaig bezárólag a VII. hadtest (44. Landwehr, 17. közös és 41. honvéd hadosztály) volt állásban, tovább délre a tengerig a XXIII. hadtest (28., 7. és 16. hadosz­tály). Május 14-én és 15-én az olaszok támadásait a VII. hadtest csapatai teljesen kivédték. Főleg a 17. hadosz­tály szakaszában folyt elkeseredett küzdelem; a Fajti hrib 464-es és attól délre a 378-as magaslat ötször cse­rélt gazdát, végre is előbbi a 39-esek, utóbbi a 46-osok birtokában maradt. Egyes támadásokat Kostanjevica környékén a honvédek, Jamianotól nyugatra pedig a 7. és 16. hadosztály csapatai hiusítottak meg. 16-tól kezdve a harc elcsendesedett. 21-én a 28. hadosztályt a 10. vál­totta fel.

Még a csata első időszakában, május 18-án, az 5. had­sereget a tizedszeri hősies küzdelméért az „Isonzo-had­sereg” elnevezéssel tüntették ki. Csapataink a második időszak súlyos harcnapjaiban is azon voltak, - mint alább látni fogjuk - hogy ennek a névnek is sok újabb dicsőséget szerezzenek.

   Május 23-án végre megkezdődött az olasz 3. hadse­regnek már régóta várt, döntést kereső főtámadása, de ezzel egyidejűleg a görzi hadsereg is folytatta a 20-án félbeszakított támadását. 40 km szélességben dúlt a nagy harc, melyben az olasz tömegek Plava és a tenger kö­zött mindenütt leghevesebb tűztámogatás mellett hat na­pon át páratlan szívóssággal rontottak rá csapataink állására. A comeni fennsíkon az olasz 3. hadsereg súllyal a Hermada felé erőszakolta XXIII. hadtestünk arcvonalá­nak áttörését, de éppen oly hevesen támadta meg VII. hadtestünket is. Ennek az olasz hadseregnek ereje köz­ben 17 hadosztályra, azaz 208 zászlóaljra, 1170 lövegre és 536 aknavetőre emelkedett, s a főerő mögött még a főtartalékból négy dandár, egy lovashadosztály és öt kerékpáros-zászlóalj állt.
   A XXIII. hadtesttel szemben némileg érvényesült az olaszok háromszoros erőfölénye. 23-án 10 órás meg­semmisítő tűz után rohamra kelt olasz XIII. hadtest (há­rom hadosztály első lépcsőben és ugyanannyi második­ban) elkeseredett harc közben áttört a 10. hadosztály balszárnyán (Lukatictól nyugatra), valamint kevéssel utána a 7. hadosztálynak balszárnyán álló 38./IV. zászlóaljnál is (a doberdoi tó közelében Jamiano irá­nyában) és a két áttörési hely között részben hátba tá­madta s erősen sújtotta a hősiesen védekező 68./III., IV., és 38./III. zászlóaljakat. A közelben lévő tartalékok azonnal előretörtek s kezdetben javítottak is valamennyit a helyzeten: a 68./I. zászlóalj vakmerő lökéssel a betó­dult olasz tömegbe rést ütött és még az 1 a. vona­lon is túljutott; Jamiano felől a 38./I. zászlóalj esett meglepően az ezred hátába jutott ellenség közé. Utóbbi­nak harcával Nika János főhadnagy, 38-as századpa­rancsnok azzal, hogy „kezdeményezően a már bekerítő ellenség megtámadását határozta el s szándékát vakme­rően és vitézül sikerre vitte", a tiszti arany vitézségi ér­met nyerte el. Később azonban az olaszok a leghevesebb tüzükkel mitsem törődő és minduntalan ellentámadásra lendülő csapatainkat a közben a harcba, beavatkozott 68./II. és 37./III. zászlóaljjal együtt, a Jamianotól északkeletre eső magaslatokra, a Fornaza-dombokra szorították vissza. Ezek birtokáért azután vadul hullámzó küzdelem tombolt; az egyes magaslatok ismételten gaz­dát cseréltek, de végül az erősebb ellenség birtokába ju­tottak. Csapataink az ottani 1c. vonalban állították meg az ellenséget. A hadtest déli szárnyán a 16. hadosztály csapatai (a 2., 31. ezred, 62./I., 64./III., IV. zászlóalj) a délután folyamán hősiesen kivédték a hét dandár erejű olasz VII. hadtest támadásait. A jobbszárnyat bekerítő ellenséget, mely a szomszédnál áttört, s a 2./I. zászló­aljat elvágta, a 2./IV. zászlóalj lendületes ellenrohammal kiverte az állásból. Este azonban a trieszti vasút men­tén az olaszok áttörték a 31-esek vonalát. Erre éjjel a hadtest még állva maradt arcvonalát a 7. hadosztály magasságába, Hudilog-Flondar-S. Giovanni vonalába vitték hátra, Boroevic pedig tartalékának jórészét a ve­szélyeztetett déli szárny mögé irányította.
A 24-i harcokat Jamiano környékén a 37. ezred haj­nali ellentámadása indította el, de azután csakhamar az ellenség is folytatta a támadást, mégpedig részben friss
Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\326kep.jpgdandárokkal. A nagyváradi 37-eseknek sikerült is elszánt rohamaikkal három magaslatot visszaszerezniök és azo­kat 18 olasz rohammal szemben megtartaniok. Déltáj­ban a 9. hadosztály kötelékébe tartozó 17. dandár támo­gatásukra ideérkezett. Ekkor az utolsó jamianoi magas­lat is újra csapataink birtokába került. Este felé azonban mind ez, mind pedig a szomszédos dombok egy hatalmas olasz oldaltámadás következtében újra elvesztek, de azu­tán a fölényes erejű támadót sikerült megállítani. A 37. gyalogezred hősies harcát a hadijelentés is méltatta; pa­rancsnoka Baumann József alezredes a Mária Terézia-­rend lovagkeresztjét nyerte el, Sályi Géza 37-es hadnagy pedig, „kiválóan vitéz magatartásáért”, a tiszti arany vitézségi érmet. A 16. hadosztály szakaszában a harc erő­sen hullámzott s bár az ellenség egymást követve len­dítette előre rohamhullámait, csapataink megtartották a Flondar-S. Giovanni vonalában lévő állásokat. Az it­teni harcokban Cikely István alezredes, a 62./I. zászlóalj­parancsnoka „mint harccsoport parancsnok kiválóan vi­téz magatartásával és azzal, hogy kezdeményező rendel­kezései révén a 23-án betört ellenséget támadólag veze­tett kemény harcban visszavetette, valamint a 24 és 25-én elveszett állásokat visszavette”, a tiszti arany vitézségi érmet érdemelte ki. Az olaszok még május 28-ig folytatták elszánt tömegtámadásaikat, hogy a Hermadara vezető utat kierőszakolják. A 10. és a 9. hadosztály helytállt (utóbbi az erősen vérzett 7-et vál­totta fel), csak a 16. hadosztály szorult hátra Medeaz­zaig. Tartalékaink 26-i ellentámadása csak ezt a helyze­tet tudta megrögzíteni, azonban az olaszok sem érték el céljukat: az áttörést a Hermadanal

   A comeni fennsík északi részén is elkeseredett harc folyt május 23-tól 28-ig. Itt a magyar VII. hadtest a tíz dandár-erejű olasz XI. hadtestnek fölényes erővel végre­hajtott összes támadásait megszokott szívóssággal ki­védte és a többször betört ellenséget ismételten kive­tette az állásból. Hősiesen küzdöttek a 17. hadosztály­nál állásban volt 39-esek és 61-esek a Fajti-hrib-sza­kaszban, a 41. honvéd hadosztálynál Kostanjevicatól északra a 20-as honvédek s a falutól nyugatra a 12-es és a 32-es honvédek. A harc gyúpontján a Kostanjevi­canál áttört nagy erőt a 31-es honvédek véres harcban gyűrték le és elszánt ellenlökésekkel vetették ki az állás­ból. A hadijelentés szerint: 23-án „a magyar 39-esek és 61-esek, valamint a kipróbált honvéd csapatok történel­müket új ragyogó diadallapokkal gyarapították”, 26-án pedig „a harcok főterhe mint mindig, a minden dícsé­reten felülálló gyalogságunkra nehezedett. A 12., 31. honvéd ezred és a 20./III. honvéd zászlóalj 48 órán be­lül 17 ellenséges támadást vert vissza". Kostanjevica visszaszerzésénél a főérdem Szilárd Béla 31-es főhad­nagyot illeti, aki ezért nemcsak a Lipót-rend lovagke­resztjét nyerte el, hanem még a tiszti arany vitézségi ér­met is, mert „századát kiválóan vitézül és merészen ve­zette, a visszafoglalandó vonalon túl öntevékenyen előre­nyomult és elszigetelt helyzetében a nagyobberejű ellen­séggel szemben hősies elszántsággal kitartott, míg erő­sítések nem érkeztek”. Draganits Ferenc 31-es hadnagy­-századparancsnok hősies és eredményes magatartásáért szintén a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. Végül is a VII. hadtest nemcsak állását tartotta meg, hanem a honvédek egyes osztagait még a XXIII. hadtest jobbszár­nyának súlyos harcába való beavatkozásra utasította. Csapataink hősies harca révén a VII. hadtest parancs­noka, Scharitzer György gyalogsági tábornok a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el.

   A Középsö-Isonzon vívott harcokban az olasz görzi hadsereg szintén kudarcot vallott. Lekötő erőfeszítésével még azt a célt sem érte el, hogy az ottani hadseregtarta­lék eltolását a Hermada felé meggátolja. Leghevesebb volt a harc a Vodice-Mt. Santo gerincén, de csak Pla­vatól keletre jutott egy magaslat (a 383-as) olasz kézre.

Május 28-án Cadorna a támadóműveletet beszüntette. Ezzel azonban a csata még neve ért véget. Ez alkalom­mal az Isonzo-hadsereg kedvezőbb helyzetben volt, mint bármely eddigi csatában, mert hiszen ezúttal még érin­tetlen tartalékai voltak s május végén még a keleti had­színtérről ideérkezett az erdélyi 35. hadosztály és az alpesi arcvonalról is egy-két csapattest. A 35. hadosz­tály megérkezése lehetővé tette, hogy a déli szárny hely­zetét némileg megjavítsák és ott az olaszokat egy kisebb visszacsapással a Hermada veszélyes közelségéből eltá­volítsák. A tervszerű támadást a 28. és a 35. hadosztály egy része, a 12. hegyi dandárral együtt, június 4-én haj­totta végre. Megelőző este a Fajti-hrib-Kostanjevica szakaszban a VII. hadtest tüntető támadást hajtott végre, mely alkalommal a 39-esek elfoglalták a Fajti-hrib nyu­gati, olasz csúcsát és ezt csak másnap ürítették ki, önként. Június 4-én csapataink, köztük a 63./III., IV. és 51./I. zászlóalj, 40 perces megsemmisítő tűz után ro­hamra törtek előre és visszafoglalták a Flondar-S. Giovanni 1c. vonalat. Négy olasz dandárt megsemmisí­tettek és 7000 foglyot ejtettek, majd 5-én kivédték az ellenség erős ellentámadásait. Este a Flondar-állás vé­delmét a 64. ezred vette át s a még 6-ig tartó harcban a foglyok száma 10.000-re emelkedett. Az ellentámadás kiváló vezetéséért Schneider altábornagynak, a 28. had­osztály parancsnokának a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét adományozták.

   A lezajlott csatában az olaszok erőik és romboló tűz­eszközeik tömeges latbavetése és a legnagyobb áldoza­toktól vissza nem riadó, kiméletlen harcvezetésük elle­nére sem tudtak az Isonzo védői fölé kerekedni. A sze­rény eredmény: Plava mellett a Kuk-hegyhát elfoglalása és a Karszt déli részén elért 11/2-2 km mélységű terü­letnyereség semmiképpen sem volt arányban a tűzbeve­tett erővel és a véráldozat nagyságával. Az olaszok 159.000 főt vesztettek (ebből 35.000 halott, 96.000 se­besült és 27.000 fogoly), Isonzo-hadseregünk pedig 76.300 főt (ebből 7300 halott, 45.000 sebesült és 23.400 fogoly). Légiharcban 22 olasz gépet lőttünk le, de a mi repülüink is sok gépet vesztettek. Csapataink hősies erőfeszítése végül is hosszabb időre megbénította az ellen­séget és hetek múltak el, amíg új harcra került a sor. Magyarok közül ebben az időszakban 45-en nyerték el az arany vitézségi érmet. A csata végén Boroevic vezér­ezredest, mint győzelmes hadvezért, az lsonzo-menti 1915-17. évi hadműveletekért a katonai Mária Terézia-­rend középkeresztjével tüntették ki; e magas elismerés egyúttal méltón domborította ki csapatainknak az eddigi csatákban véghezvitt teljesítményét és az Isonzo-véde­lem nagy horderejét.

* * *

   A 11. Isonzo-csata (augusztus 18-szeptember 13) volt az olaszok utolsó támadó hadművelete az Isonzon és az erők, valamint a rombolóeszközök alkalmazása, úgyszintén a célkitűzések tekintetében minden eddigit felülmúlt. A csatához Cadorna 46 gyalog és 21/ lovas­hadosztályt, összesen vagy 620 zászlóaljat, 1400 kön­nyű, 2148 közepes és nehéz löveget, 1752 aknavetőt he­lyezett készenlétbe. Az összegyűjtött erő a beosztott fe­lesszámú és önálló dandárok, alpini csoportok, kerék­páros zászlóaljak beszámításával kb 51 hadosztályt tett ki; mindemellett lélekszám szerinti ereje a védőinkét az al­pesi arcvonalon is lényegesen túlszárnyalta. Kitűnik eb­ből, hogy az olaszok még mindig dúslakodtak ember­anyagban és segélyforrásokban és hogy
Cadorna a májusi súlyos veszteségek ellenére is hat hadosztályt és sok nehéz üteget állított hadba a csataszünetben. A Mon­archiában ellenben ekkor már az egyre súlyosodó köz­gazdasági helyzet a

Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\328terkep50.jpg


hadviselésre is hatással volt. Ipa­runk nyersanyagszűke miatt a fokozódó nagy csaták szükségleteivel már nem tudott lépést tartani. A hadifel­szereléssel, ruházattal és élelmiszerrel is mindinkább ta­karékoskodni kellett. Az emberanyag pótlásával is baj volt már. Így Isonzo-hadseregünk a 11. csata kezdetén anyagi tekintetben sok nehézséggel küzdött, de mindez semmiképpen sem érintette csapataink bizakodó harci szellemét, miként az ellenség óriási erőbeli és anyagi fö­lénye se. A csataszünetben az Isonzo-hadsereg csak egy hadosztállyal erősödött meg. Az előző csatában súlyo­san vérzett 7.- és 16.-, valamint a 160. Landsturm-had­osztályt a keleti handszíntérről érkezett osztrák sereg­testekkel cserélték ki. Az Isonzo-hadsereg ereje a csata kezdetén mindössze: 18 hadosztály, azaz 249 zászlóalj, 1113 könnyű, 413 közepes és nehéz löveg volt, az akna­vetők száma alig változott. A Laibachnál álló főtartalék és egyéb más arcvonalról érkezett csapatok beszámítá­sával a hadsereg egész ereje 211/2 hadosztályt tett ki. A csata végén a hadsereg harcsávjába érkezett még a 20. honvéd s utána két osztrák hadosztály.

Az augusztus 18-i erőelosztást vázlatunk tünteti fel.

Az olasz támadó terv szerint: Capello tábornok 2. hadserege (315 zászlóalj, 2070 löveg, 996 aknavető) a Középső-Isonzon, Tolmein és a S. Gabriele közt tör előre, elfoglalja a bainsizzai és ternovai fennsíkot. De Capello tábornok Tolmein elfoglalására különös súlyt vetett s ezért a támadást XV. hadtestünk arcvonalára is kiter­jesztette. Ezzel egyidőben a 3. hadsereg (252 zászlóalj, 1360 löveg, 756 aknavető) elfoglalja az egész comeni fennsíkot, míg a középen, a görzi medencében a VIII. hadtest készen áll a siker kihasználására, illetőleg dél vagy észak felé való előretörésre. Főtartalék négy had­osztály és tizenkét kerékpároszászlóalj.

Augusztus 14-től kezdve az olasz tüzérségi és légi te­vékenység már erősen fokozódott. Tolmein közelében egy nehéz bomba felrobbantotta lőszerraktárunkat. Eze­ken a napokon a Krn-állást a légberepítés veszélye fenye­gette. De Hoffmann Gyuro főhadnagy, a 13./8. árkász­század 30 emberével gyorsan ellentárnát fúrt, hatásta­lanná tette a robbantásra már előkészített aknát és elűzte az olasz aknászokat. Vakmerő fegyvertényével nem csak ottani védőinket mentette meg, hanem visszatartotta a meglepett olaszokat a tervezett támadástól. Ezért a Má­ria Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki.

A csatát augusztus 18-án lehengerlően hatalmas rom­boló tűz vezette be. Ez a tűz a Mrzli vrhtől le a tengerig erősen sujtotta az állásokat. A löveg- és aknavetőtűz egész éjjelen át is tartott s másnap megindult a két olasz hadsereg egységes tömegtámadása.

 A XV. hadtest szakaszában az olaszok 19 és 20-án hevesen ostromolták csapatainknak a Mrzli vrhen lévő állását s egyidejűleg Tolmein felé és a hídfő ellen is elő­töréseket kíséreltek meg. A támadásokat az 50. hadosz­tály és 7. hegyi dandár nagy részben magyar csapatai teljesen visszaverték. Így a tolmeini hídfőt és tovább északra a Krnig terjedő arcvonalrészt mindvégig megtartottuk. A hídfőtől délre az Isonzo-mentén kb 6 km kiterjedésben a 19./IX. és a 4./V. népfelkelő zászlóalj a 19-ére a folyón átkelt fölényes erejű ellenséggel szem­ben még akkor is hősiesen helytállt, amikor a szomszé­dos hadosztálynál áttört nagyerejű csapatok már átka­rolással fenyegették. 20-án népfelkelőink egy Landwehr-­ezreddel megerősödtek és lépésről-lépésre engedtek az erős nyomásnak s végül 24-én, összefüggésben a déli szomszédnál történt eseményekkel, arcvonalukat Kal ­községig hajlították hátra. Az új állás helyzetének meg­szilárdítására a XV. hadtest a máshol nélkülözhető csa­patokat, köztük a 61./I., 25./IV. és 66./II., továbbá a Tirolból érkezett 64./II., III. és 63./I. zászlóaljat itt tűz­vonalba rendelte. Ezután meg is hiusult az olaszoknak minden további arra irányuló erőfeszítése, hogy a tol­meini hídfőt oldalba és hátba támadják és elfoglalják. A 4./V. népfelkelő zászlóalj parancsnoka, Iskrics János 86-os százados, aki Auzza környékén elszigetelt helyze­tében is helytállt és csak parancsra vonult vissza, cso­portjának kiválóan hősies vezetéséért a Mária Terézia­-rend lovagkeresztjét nyerte el.A Bainsizza-fennsíkon (a XXIV. hadtest védőszakaszá­ban) az olasz 2. hadsereg gondosan előkészített fölé­nyes támadásával már lényegesebb eredményt harcolt ki.

   19-én hajnalban az olasz XXIV. hadtest (négy és fél hadosztály) Auzza és Canale között kikényszerítette az Isonzon való átkelést. Az itt küzdő 21. Landwehr-had­osztály nagy veszteséget szenvedett és hátrálásra kény­szerült. A következő napokon, bár a 24. hadosztály csa­pataival megerősödött, ismét meghátrált. Tovább délre a Mt. S. Gabrielere húzódó és szintén erősen megtáma­dott arcvonalunk azonban helytállt. 22-én az olaszok, részben friss erővel és az olasz király szemeláttára to­vább üldözték az említett két osztrák hadosztályt, túlha­ladtak a Vrh és 788-as magaslat vonalán, minek követ­keztében a 160. Landsturm-hadosztály Ravne-Vodice vonalába kényszerült hátra. Az áttörést a hadsereg déli szárnyáról ideérkezett 73. hadosztály hiúsította meg, ugyanez ellenlökéseivel részsikereket is ért el. Parancs­noka, Goiginger L. altábornagy átvette a veszélyezte­tett harcsáv védelmét. Ugyanezen a napon Károly király Arz gyalogsági tábornokkal együtt Ternovaról figyelte a csata menetét. Előzőleg Arz közölte Boroeviccsel, hogy a keleti hadszíntérről erősítéseket indít el, de ezeknek megérkezése egyhamar nem várható, elmondta azt is, hogy a németekkel együtt Tolmein és Flitsch környékéről kiinduló tehermentesitő támadást terveznek. Erre Boroe­vic elhatározta, hogy csapatai ütőképességének megtar­tása érdekében addig is kiüríti az egész Bainsizza fenn­síkot. 23-án azonban az alvezetőknek, különösen pedig Goiginger altábornagynak javaslatára hozzájárult a fenn­sík keleti részének további megtartásához. 23-a folyamán újabb ellentámadásra az ellenség megtorpant s 24-ére hajló éjjel XXIV. hadtestünk utóvédek biztosítása mel­lett Kal-Vrhovec-878-as magassági pont-Madoni-­Zagorje-M. S. Gabriele vonalát szállta meg. Így a fenn­sík nagyobb részének elvesztését, valamint az eddig hő­siesen védelmezett M. Santo kiürítését az olaszok, ha még korántsem döntő, de kétségen kívül jelentős eredmény­ként könyvelhették el.Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\329kep.jpg A görzi szakaszban 19 és 20-án az olasz VIII. hadtest négy hadosztály) nappal és éjjel is hevesen, de ered­ménytelenül ostromolta XVI. hadtestünk egész arcvo­nalát. 21-én a 3. hadsereg támogatása céljából véghez­vitt tömeglökése főleg a déli szárnyat érte, a pozsonyi 14. hadosztály magyar csapatai azonban egy lépést sem hátráltak. 22-én a harc itt ellanyhult s csak 23-án a S. Gabrielehez csatlakozó szárnyon élénkült meg ismét.

A comeni fennsíkon a VII. hadtest és a XXIII. hadtest zöme rendületlenül állta az olasz 3. hadsereg heves és mindúntalan kiméletlenül megismételt támadásait. Az olasz gyalogság erőfölénye meghaladta a háromszorost s az olaszok 1400 lövegével csak 624, 756 aknavetőjé­vel pedig csak igen csekély számú azonos fegyvert állít­hattunk szembe. Augusztus 19 és 20-án a VII. hadtest csapatai az ellenség minden erőfeszítésével dacoltak és teljes egészükben megtartották állásukat. Főleg a 17. hadosztály volt a harcok gyúpontjában, a Fajti-hrib kör­nyékén a 46-osok, az ettől délre eső magaslatokon pedig a 39-esek ellenállásán törtek meg az olaszok rohamai. A repülők is beavatkoztak a harcokba s légi harcban öt gépet lőttek le. A XXIII. hadtest jobbszárnyán a 12. had­osztály 19-én Selotól északnyugatra az „1 c.” vonalba kényszerült hátra. Másnap hajnalban végrehajtott ellen­támadása elakadt s az ez után megindult újabb tömeg­lökés még jobban hátra szorította a hadosztályt. A 35. hadosztály csapatai fényes tanujelét adták hősiességük­nek, amikor a mindkét napon és éjjel is folyó kegyetlen harcban megvédték a Flondar-menti állásukat. A 28. hadosztály elkeseredett küzdelemben vetette ki állásából a helyenként betört ellenséget.

Augusztus 21-én az olasz 3. hadsereg még jobban fo­kozta erőfeszítését. Hajnaltól kezdve az egész arcvona­lon egymást követték a tömegtámadások. A VII. had­test ezúttal is fényesen helytállt. Az olaszok itt főleg a 17. hadosztály állásának áttörését erőszakolták, hogy ily­  módon a Hermada hátába jussanak. A rendkívüli véres harcban a 39- és 46-osok elkeseredett ellenlökésekkel ve­tették ki az állásukba helyenként betört tömegeket. A Fajti hribtől délre eső 378-as magaslatnak kiválóan hő­sies védelmezéséért a 39./IV. zászlóalj parancsnokát, Popovits Konstantin őrnagyot a Mária Terézia­-rend lovagkeresztjével tüntették ki. A XXIII. hadtest szakaszában a 12. hadosztály maradékai, a tűzbevetett 9. hadosztállyal együtt, helytálltak, éjjel utóbbi átvette az állást. Hősiesen küzdött a 35. és a 28. hadosztály a Her­madatól nyugatra, hogy megakadályozza az áttörést. A harc az 1a. és 1c. vonal közt erősen hullámzott s a folyton megismétlődő lökéseket minden alkalommal el­lenlökés követte. Végül is az erdélyi ezredek megtartot­ták állásukat; különösen páratlan szívóssággal küzdöt­tek a 63-asok a Flondar melletti 146-os magaslaton. En­iek a kulcspontnak hősies védelmezéséért Franek Fri­gyes főhadnagy, 63-as századparancsnokot a Mária Teré­zia-rend lovagkeresztjével tüntették ki. A 28. hadosztály a súlyos harcban Medeazzaig szorult hátra, de végső erőfeszítés árán az ellenséget az 1c. vonalra vetette vissza.

A jelentéktelen eredmény és a súlyos veszteség Cador­nanak kedvét szegte. Elhatározta, hogy a Karszton nem folytatja a harcot. Ezért a 3. hadsereget a támadás be­szüntetése mellett utasította, hogy nehéz tüzérségének és aknavetőinek egy részét a 2. hadseregnek adja át, hogy az ottani eredmény jobban kihasználható legyen, De két napba telt, mire ezt a parancsot végrehajtották. A VII. hadtest az olaszok lökéseit hamar elintézte, bár a 39-eseknél még mindig heves harc tombolt. A 24-ére hajló éjjel a 43-asok váltották fel ezt az ezredet. A XXIV. hadtestnél a harc hevessége még semmiképpen sem csökkent, sőt 23-a volt a legsúlyosabb csatanap. De egyúttal ugyanez volt az erdélyi 35. és a 28. hadosztály egyik legdicsőségesebb napja is. A csapatok szinte em­berfeletti kitartással állták a pokoli tüzet. A fölényes erejű támadó pedig a Flondar-S. Giovanni vonalában véghezvitt helyi betöréseken nem jutott túl. Augusztus 24-én harcszünet állt be, mely szeptember elejéig tartott. 24-én a 35. hadosztályt a 10. váltotta fel, s a tartalék­ban volt 41. hadosztály később a XXIV. hadtest jobb­szárnyán került alkalmazásra.

Augusztus 24-én Boroevic vezérezredes csoportpa­rancsnoksága alatt az Isonzo-hadsereget két hadseregre tagolták. Az 1. a XVI., VII. és XXIII. hadtestből alakult Wurm táborszernagy vezetésével, a 2. pedig a XV., XIV. és az új IV. hadtestből Henriquez gyalogsági tábornok vezetésével. Megerősítésként útban volt a keleti hadszín­térről a 20. honvéd hadosztályt követően a 19. és az 53. hadosztály (utóbbi egyelőre három népfelkelő ezreddel, továbbá Tirolból az 50. gyalogezred és egy Landwehr-­dandár.

   A Tolmein és Wippach közötti harcsávban a szünet csak átmenetinek bizonyult. Az olasz 2. hadsereg, mi­helyt megközelítette csapatainknak a Bainsizza-fennsíkon lévő új védőállását és tüzérségét előre csoportosította, újból támadásra kelt, hogy egyrészt a tolmeini hídfő há­tába kerüljön, másrészt a Cepovan völgyén át és Ter­novara előrejusson. Emellett Cadorna utasítására a tá­madást a Görztől északra és keletre fekvő magaslatra is kiterjesztette. A hadsereg tűzcsöveinek száma közben 1550 közepes és nehéz s 850 könnyű lövegre emelkedett, valamint sok aknavetővel is szaporodott. A harc 25-én, lobbant fel és az 1. hadosztály déli szárnyán, valamint a XXIV. és XVI. hadtestünk egész arcvonalán napokon át nagy hevességgel tombolt s végül is a Mt. S. Gabriele-­S. Marco birtokáért folyt elkeseredett küzdelemben csú­csosodott ki.

Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\330kep.jpg   A Bainsizza-fennsíkon az új védővonal megrohaná­sával az olaszok nem értek el sikert. Lom községen át Tolmein irányába tervezett áttörési kísérletük meghiúsult. Tovább délre, bár helyenként igen változatos harc folyt, védőink szintén helytálltak s így elsietettnek bizonyult az olaszoknak az az intézkedése, hogy a Ternova felé végrehajtandó üldözésre készen tartott lovashadosztályt és három kerékpároszászlóaljat 26-án előreirányították. Az olaszoknak minden erőfeszítése ellenére a S. Gabriele is kezünkön maradt. Görztől keletre, különösen a S. Marco környékén folyó súlyos harcban is sikerült a nagy támadásokat kivédeni. Ezekben a harcokban a károlyvá­rosi 96. ezred, valamint a 14. hadosztály csapatai hősie­sen verekedtek. Az augusztus 29-éig tartott harcok ered­ménytelenségének láttára az olasz 3. hadsereg beszün­tette a IV., XXVII., XIV. és XXIV. hadtest támadómű­veletét és a támadást a II., VI. és VIII. hadtest sávjára korlátozta, súlyt vetvén mindenekelőtt Mt. S. Gabriele­nek és környező magaslatainak elfoglalására. Ehhez az intézkedéshez Cadorna is hozzájárult s a hadművelet végrehajtásánál a legnagyobb erély és a legerősebb tűz­hatás kifejtését követelte.

   A S. Gabriele jelentősége a Mt. Santo átengedése óta napról-napra nőtt s előugró és kimagasló fekvésénél fogva ez a magaslati állás az Isonzo-védelem legfonto­sabb kulcspontjává vált. E hegytömb ellen, melyen csapa­taink állása alig volt 2 km széles és 3/4 km mély, az ola­szok temérdek könnyű tüzérségen és aknavetőn kívül nem kevesebb mint 700 közepes és nehéz löveget vonultat­tak fel. Cadorna „La guerra" című könyve szerint, a cse­kély célterületet tekintve, ez volt a világháború legna­gyobb tüzérségi- és aknavető-tűzösszpontosítása. A foly­tonos pokoli tűz közepette az olaszok nap-nap mellett többször törtek rohamra. A magaslat birtokáért még ak­kor is folytatódott a véres harc, amidőn szeptember 1-én a támadások a szomszédos szakaszokon már meg­szűntek. Idővel tizenhárom olasz dandár vérzett el a rohamokban s a védő is csak tartalékoknak folytonos tűzbevetése mellett tudott, helytállani. A S. Gabrielen harcoló csapataink, melyek közt ebben az időszakban a kassai 34./II., a pécsi 52./II., a székesfehérvári 69./III. a gyulai 2./I. népfelkelőzászlóalj és a gyulafehérvári 50. ezred szerepelt, elévülhetetlen dicsőséget vívtak ki maguknak. Szeptember 4-6 voltak különösen súlyos na­pok. 4-én végrehajtott tömegrohamaikkal az olaszok bajba sodorták az éjjel állásba ment Landsturm-csapa­tokat s csak a felváltáskor még helyükön maradt csapa­tok, köztük az 50-esek és a gyulai népfelkelők tartottak ki. A védelem sikeres vezetéséért Laxa tábornokot, a 18. dandár parancsnokát a Mária Terézia-rend lovagkereszt­jével tüntették ki.

   Közben a comeni fennsík déli részén szeptember 4-én hadtestünk ellentámadásba ment át. Mialatt itt az ola­szok hadműveletük beszüntetése után védelemre rendez­kedtek be és csak kisebb vállalkozásokkal, tűzzel és re­pülőkkel zavarták védőinket, Csicserics altábornagy, a XIII. hadtest parancsnoka, előkészületet tett, hogy visz­szafoglalja az augusztusi harcokban elveszett 1 a. vona­lat. Célja volt ezzel, hogy elűzze az ellenséget a Hermada közeléből. A főtámadást - mint a 10. Isonzo-csatában - a Hermada-szakaszból Schneider altábornagy vezette a 28. és a 35. hadosztállyal. Tartalék volt a fél 10. had­osztály. Ugyanekkor a 41. honvéd hadosztály kötelékébe tartozó 20. és 31. ezrednek Selon át végrehajtandó előre­töréssel az ottani 1.c. vonal visszaszerzését kellett megkísérelnie. 4-én a tüzérségünknek virradatkor vég­rehajtott tűzcsapása
Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\331kep.jpgután 5 óra 30-kor a főcsoport gya­logsága rohamra tört és egy óra leforgása alatt vissza­foglalta az 1 a. vonalat. Az ellenség heves ellentámadá­sokkal válaszolt, de csak Flondar környékén sikerült be­nyomulnia az állásba. Az 51-esek és a 62-esek azonban elszánt ellenrohamaikkal részben kivetették, részben pe­dig elreteszelték az olaszokat. Az északi szárnyon hon­védeink támadása kezdeti siker után igen erős ellenál­lásra talált. A honvédek benyomultak Seloba, de azután áthatolhatatlan tüzérségi és géppuska tűzfüggönybe üt­köztek s elakadtak. Erre Csicserics altábornagy vissza­rendelte őket. Szeptember 5-én az 1 a. vonal teljesen a támadó főcsoport birtokába került s azt a 28. és a 35. hadosztály hősiesen küzdő csapatai az olaszoknak 8-áig tartó támadásai ellen megvédték. A véres harcban az ellenség súlyos veszteséget szenvedett és össze­sen 6783 fogoly maradt csapataink kezén. Visszacsa­pásunkkal a csata a déli szárnyon be is fejeződött.

Ezek után már csak a Mt. S. Gabrielen folyt tovább a véres harc. A hegytömböt az olasz tüzérség és gya­logság majdnem három oldalról körülfogta. Elfoglalását Capello tábornok mindenáron erőszakolta, de mivel 7-éig minden erőfeszítés meddőnek bizonyult, csapa­taink ellenállását „tüzérségi ostrommal" akarta meg­törni oly módon, hogy éjjel-nappal folytatott tömegtűz­zel a védőket felörli, összeköttetéseiktől elvágja és így megadásra kényszeríti. A pokoli tűz szeptember 8-tól 10-ig tartott s ezalatt kb 45.000 lövés zúdult csapa­taink állására. Utána 11-én két olasz dandár előretört, hogy a rohaméretté lőtt állást megszállja. Az olaszok meglepetésére azonban ugyanakkor „felmorzsoltnak" vélt védőink is ellentámadásra lendültek. Közben ugyanis Tirolból megérkezett a 14. gyalogezred és kelet­ről a 20. honvéd hadosztály s bár a magasabb parancs­nokok egyöntetű véleménye szerint a magaslat megvé­dése huzamosabb időn át lehetetlennek látszott, 11- és 12-én a 14. ezred támadásba fogott. A 81. honvéd dan­dárt (azaz az 1. és 20. ezredet) is előrevitték és ez a há­rom ezred a 13-áig tartott véres harcban kiverte az ola­szokat a legveszélyesebb betörési pontokról. 13-tól kezdve az olasz tűz valamicskét vesztett erejéből, mind­azonáltal a súlyos harc tovább folyt az olaszok által „Monte del Morte"-nak (halálhegynek) elkeresztelt ma­gaslat birtokáért. A honvédeket 15-én vitték állásba s 16-án végleg a honvéd hadosztály vette át a magaslat védelmét.

A szeptemberi hasztalan erőfeszítéssel tulajdonképpen le is zárult az Isonzon az olaszok utolsó támadó műve­lete. A Mt. S. Gabriele azonban továbbra is a harci ese­mények gyúpontjában állott. Az olaszok nehéz tüze majdnem megszakítás nélkül, éjjel-nappal sujtotta csa­pataink állását és a hátsó terepet s egészen október 20-áig mindúntalan heves támadások érték honvédeink arcvonalát. A védelem nehéz feladatát azonban honvé­deinknek sikerült emberfeletti küzdelem árán megolda­niuk. E feladat fontosságát mutatja, hogy a S. Gabriele megtartásától nemcsak a görzi medence védelmének a sorsa függött, hanem a flitsch-tolmeini tehermentesítő támadás tervszerű megindítása is. Ha egy hegycsúcs megérdemli, hogy hőseink emlékműve díszítse, akkor ez a S. Gabriele. Ez a magaslat - akárcsak a Mt. S. Mi­chele - örökkön-örökké emlékeztetni fog bennünket hős csapataink dicsőséges harci tetteire. A IV. hadtestnek a harcsávban vezénylő parancsnokát, Schönburg herceg lovassági tábornokot a Mária Terézia-rend középkereszt­jével tüntettek ki. A 20. honvéd hadosztály parancsnoka, Lukachich Géza tábornok a tiszti arany vitézségi érmet nyerte azért, mert a S. Gabrielen a IX. 16.-X. 27. közt vívott harcban tanusított személyes vitézségével lehe­tővé tette e hadászatilag fontos magaslat megtartását; Kratochvil Károly ezredes, a 81. honvéd dandár ideigle­nes parancsnoka a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét kapta meg azért, mert a Mt. S. Gabriele védelmében a szeptember 16-tól október 16-ig terjedő időben kezde­ményező és vitéz magatartásával lényegesen hozzájárult ennek a fontos, az egész Isonzo-arcvonalra jelentőséggel bíró támaszpontnak megtartásához és ahhoz, hogy ezál­tal a 12. Isonzo-csatában támadó hadműveletünkre sor kerülhetett. Kimagasló fegyvertényekért magyarok közül több mint 48 katonát tüntettek ki arany vitézségi érem­mel.

     A 11. csata eredménye volt az olaszok számára, hogy a Bainsizza fennsíkon nagy területnyereséghez jutottak, kb 17 km szélessségű és 6-7 km mélységű területet hódítottak el, és hogy a comeni fennsíkon arcvonalunk egy helyen (Selo környékén) kissé benyomódott, de a kitűzött célokat az arcvonal egyik részén sem érték el. A csata mindkét fél számára szörnyű véráldozattal járt. Az olaszok kereken 166.000 főt vesztettek: 40.000 halot­tat, 108.000 sebesültet és 18.000 eltüntet; csapataink vesztesége 97.754 főt tett ki: halott 10.563, megsebesült 52.150; eltünt 35.041, ezeken felül megbetegedett 20.000 fő. A tüzérség lövegeinek 38%-a vált harcképtelenné, ebből 244 csőrobbanás következtében, elveszett 36 löveg. Tüzérségünk augusztus 18-tól szeptember 6-ig eltüzelt 11/2 millió könnyű, 1/4 millió közepes és 22.000 nehéz mozsár-lövedéket.

 

* * *


   Az 1917. évi utolsó két csatában az olaszok a gyalog­ság és a rombolóeszközök tömeges latbavetése révén messze túlszárnyalták eddigi erőfeszítésüket. Ezek a csa­ták szembetűnőleg megmutatták, mily naggyá fejlődtek a viszonyok az Isonzon és hogy az idő mennyire az en­tente-hatalmaknak dolgozott. Csapataink - elsősorban a magyar Isonzo-harcosok - ugyan végső erőfeszíté­sükkel még mindig megállították a fölényes erővel és eszközökkel végrehajtott nagy támadásokat, de már kér­désessé vált, hogy felőrlődésük következtében lépést tudnak-e majd tartani az ellenség fölényének folytonos növekedésével. Erre való tekintettel hadvezetőségünk végre megtette az előkészületeket egy nagyszabású te­hermentesítő támadáshoz, miközben az ágyúk a S. Gab­rielen még mindig dörögtek. - Az október 24-én kez­dődő 12. Isonzo-csata átütő sikerrel járt. Csapatainknak nemcsak az Isonzon fojtogató erőt sikerült lerázniuk ma­gukról, hanem arcvonalukat a Piaveig sikerült előrevin­niük.

Az Isonzo-csatáknak a háború sorsára gyakorolt hatá­sát a háború utáni olasz katonai irodalom úgy állítja be, hogy ezekben a csatákban Olaszország a Monarchia ere­jét felmorzsolta. Ezt az állítást részben el kell fogadnunk. Nem lehet tagadnunk ugyanis, hogy a sorozatos küzdel­mek erősen fogyasztották véderőnket s a legjobbjaink véreztek el itt. Azt sem lehet vitatnunk, hogy a bomlást okozó, főképpen gazdasági és szociális területre tartozó tényezők az Isonzo-csaták által fokozódtak s a hadifá­radtsággal együtt „circulus vitiosus” módjára tovább hatottak az országban. De az éremnek két oldala van. Az Isonzo-csaták nyomában járó bomlás az olasz hadsereg­nél gyorsabban éreztette hatását, mint nálunk. Első lát­ható jele ennek 1917. októberi támadásunk alkalmával mutatkozott. Nem utolsó sorban ugyanis az olasz hadse­regben érlelődő bomlásnak köszönhettük az óriási sikert. Csakhogy az olasz hadsereg szorongatott helyzetében a nyugati hatalmak hatalmas támogatásával és a mienk­nél jóval kedvezőbb anyagi viszonyok közt újból talpra ugrott. Hogy ezt megtehesse, abban kétségtelenül még a Piave, a „Szent folyó” is nagy segítségére volt. A Mo­narchiában viszont a talaj egyre alkalmasabb lett az el­vetemült, hazátlan emberek által elvetett bomlasztó mag befogadására.

 

Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\332kep.jpg