Az 1915 őszi 3. és 4. Isonzo-csata

Irta : vitéz Kubinyi Gyula

 

A 3. Isonzo-Csata.

1915 október 18-november 4.

   Az őszi hadjárathoz az olasz főparancsnokság minden máshol nélkülözhető erőt és romboló harceszközt az Isonzon egyesített. Lényegesen szaporította a nehéz tü­zérséget és a légierőt, úgyszintén a műszaki és egyéb nagy teljesítőképességű korszerű harceszközöket is fölé­nyes számban állította a hadsereg szolgálatába. Sok géppuskát, több nagy űrméretű aknavetőt állított be, a gyalogságot sisakkal, hordható páncélpajzzsal és hatá­sosabb kézi gránáttal látta el. A tüzérség részére 1 millió lövedéket halmozott fel. A harctechnikát korszerűsítette s a támadó szellemet erősen fokozta. A 2. és 3. hadsereg ereje a főtartalékkal együtt 337 zászlóaljra és 1363 lövegre (közöttük 305 közepes és nehéz) emelkedett,

   Ugyanekkor 5. hadseregünknek mindössze 122 zászlóalja és 610 lövege volt, mert a 2. csata után érke­zett seregtestek ellenében ugyanannyit adott le a szerb hadjárathoz (az 57., 59. hadosztályt és a 10. hegyi dan­dárt). Egyébként tűzerejét új géppuskás osztagokkal, gyalogsági ágyúval, akna- és gránátvetővel, hatásosabb kézi- és fegyvergránáttal fokozták, továbbá lángszórót, fényszórót és exponált őrszemek részére acélpajzsot rendszeresítettek. Kézigránát azonban túl kevés volt, miért is közelharcban a csapatok különféle kézi fegyvert használtak, mint bárdot, kést, tőrt, a honvédek fokost. A Karszton okvetlenül megkövetelt sisakot pedig csak egy év mulva honosították meg. A megelőző csataszünetben csapataink folytatták az állások kiépítését. Az első védővonalat, a „harcállást” helyenként támaszál­lások létesítésével már mélységbe tagolták. A Doberdon

is megfelelő műszaki erők és eszközök munkába állításával igyekeztek terepbe mélyített állásokat teremteni.

Már 30-35 kőfúró működött s használatban volt több mint 10.000 kőtörőszerszám, több ezer védpajzs, 1 millió homokzsák, stb. A munka azonban lassan haladt. A sziklába vájt árok még alig volt 30-40 cm mély s kő ­és homokzsák kiegészítésével az állásrendszer ugyanoly

Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\219kep.jpg

jellegű maradt, mint az előző csatában. Kaverna is még csak kevés készült el (pl a 20. honvéd hadosztály sza­kaszában 5); a bombabiztos helyen az eddig feltárt bar­langokkal együtt kb 2000 fő fért el (a Crnci melletti bar­langban 600 fő ). Hátravont tartalékok számára barakk­táborokat építettek; nagyszabású volt a VII. hadtestbél a Lokvica melletti kb 10 zászlóalj elhelyezésére alkalmas, vízvezetékkel, fertőtlenítő fürdővel, kórházzal felszerelt „Segeti-tábor”. A csapatok megkezdték a téli előkészü­leteket is, tekintettel a hegyvidéken kora októberben be­álló havazásra, a Középső- és Alsó-Isonzo mentén pedig a hideg őszi bóraviharok miatt.

A két fél október 18-i helyzetét vázlatunk tünteti fel. Az erők aránytalanságánál fogva - 11 hadosztályunk­kal szemben 25 olasz állott - az előző csata tapaszta­lata szerint főleg annak veszélye fenyegetett, hogy a he­teken át tartó küzdelemben a védő ereje kimerül, amikor a támadó nagy erőfölénye folytán még mindig friss tar­talékokat vethet harcba. Az ellenség nagy erőfölényének ellensúlyozására s hogy a kimerült csapatokat időnként fel lehessen váltani, nagyobb mélységi tagozás kellett, amit azonban csak a Doberdon lehetett némileg megvaló­sítani, ahol a frissen érkezett III. hadtest beosztásával két védőkörletet alakítottak. Az erők elosztása szerint: az I. védőkörletben 25 km-es arcvonalra 25 zászlóalj jutott, a II.-ban 33 km-re 26, a III.a.-ban (VII. hadtest) 9 km-re 37 és a III.b.-ben 16 km-re 29 zászlóalj. Had­seregtartalék volt egyedül a 16. honvéd hegyi dandár a görzi szakasz mögött. A csatában résztvett 57 magyar zászlóalj (17., 20. honvéd hadosztály, 16. és 19. nép­felkelő hegyi dandár, továbbá hegyi dandárok köteléké­ben 20 zászlóalj); a tüzérségnek 46%-a (63 üteg) és a műszakiaknak 41%-a volt magyar.

Az őszi hadjárat főcélja a görzi megerődített terület elfoglalása volt. Megvalósítását Cadorna két mozzanat­ban tervezte, mely egyezett a 3. csata két időszakával. Az első időben főerőfeszítés a görzi medence két olda­lában: a 3. hadsereg elfoglalja a doberdoi karsztbástyá­kat, a 2. hadsereg pedig a Plava-Canale szakaszban a Bainsizza fennsíkra nyomul előre és bekanyarodik a görzi hídfő hátába, egyúttal folytatja a támadást Tol­meinre. A másodikban: a szárnyak továbbvitele mellett döntő lökés a hídfőre és átkelés Görz alatt. De azért később is a Doberdo volt a legnagyobb harcok színtere.

A csatát október 18-án délben kezdődő 70 órás és ren­geteg lőszer felhasználásával folytatott előkészítő tűz vezette be. Közben igen sok olasz repülő kellemetlen­kedett, így pl 19-én a Görz melletti repülőtéren bomba­támadással 4 gépünket megrongálták s a Karszton egy léggömbünket lelőtték, később pedig a földi harcba is beavatkoztak. De repülőink az ellenfél tekintélyes szám­beli fölénye ellenére is eredményesen végezték el a fel­derítést. Helyenként csapataink kisebb előretöréseket, Mainizzanál átkelési kísérleteket hiusítottak meg s az itt készülőben lévő hidat tüzérségünk szétlőtte. Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\220kep.jpgAz ola­szok nagyszabású támadása 21-én 10 órakor indult meg s a Doberdon, Plava mellett és a tolmeini szakaszban igen véres harcra vezetett.

A VII. hadtest csapatainak állását majdnem letarolta az olasz tüzérség. Különösen a Mt. S. Michele-S. Mar­tino szakaszt sujtotta borzalmas erejű keresztező előké­szítő tüz. S ebben a pokolban, csak sekély árkok, doli­nák és néhány bombabiztos óvóhely nyujtottak oltalmat a támadás kivédésére várakozó csapatainknak. 21-én 10 órakor a hátrahelyezett tűzfüggönyt követve, az olasz XIV. és X. hadtest megrohanta a 20. honvéd-, 17 kö­zös- és a 106. Landsturm-hadosztály arcvonalát. A 20. honvéd hadosztály jobbszárnyán a Peteano melletti elő­őrsállásban a 3-as honvédek, mint már a bevezető tűz alatt is, a támadást visszaverték s utána parancsra a lerombolt előállásokból a főállásba mentek vissza. A Mt. S. Michele és S. Martino ellen egy kb 21/2 km-es sávban az olasz 30. és 28. hadosztály négy dandára tört előre rohamra. A tömegtámadást az 1-es honvédek, a 17./I. zászlóalj és a 17. hadosztály kötelékébe tartozó temesvári 61. ezred tüzérségünk hatásos közremű­ködése mellett a szárnyakon megállították. Csak a magaslat nyugati csúcsáról sikerült az első lendülettel 11 óra 40 perckor feljutott olaszoknak az 1./II. honvéd zászlóaljat elkeseredett harcban leszorítaniok. Az azon­nal harcbavetett 1./III. és 17./III. honvéd zászlóalj 4 órás hullámzó harcban a magaslatot visszafoglalta; csak nyugat felé maradt egy állásrész olasz kézen. A súlyos harcban az 1-es honvédek állományuknak majdnem felét elvesztették, de olasz halottak tömegei maradtak fekve a csatatéren és 465 fő esett sebesületlenül fogságba. A 17. hadosztály szakaszában a 61-esek, 39-esek és a 24-es vadászok Soós ezredes vezetése alatt az olasz 28. és 19. hadosztály fölényes erővel végrehajtott rohamait heves kézitusában törték le, a 111-es magassági pontnál elvesztett állásrészt a vadászok éjjeli ellentámadással szerezték vissza. A 106. Landsturm-hadosztály szintén kivédte az olasz 20. hadosztály támadásait.

Októben 22-én a Peteano felől végrehajtott újabb olasz támadás a 3-as honvédek tüzében összeomlott. A Mt. S. Michelen az 1-es honvédek helyett állásba ment 43. gyalogezred az újabb erős támadásokat ellenlöké­sekkel kivédte. A S. Martino felé eső lejtőn erősen inga­dozó harcban a 17-es honvédek s egy 43-as zászlóalj részben a közeli 2. állásba hátráltak; az éjjel harcbave­tett 4-es honvédek és a 46./III. zászlóalj másnap hajnal­ban csak közvetlenül S. Martino mellett értek el sikert, úgy hogy az elvesztett állás nagyobb része végleg olasz kézen maradt. A 17-es honvédeket, miután már 500 főre apadtak le, a 4-esek váltották fel. Boroevic a délután folyamán a 16. honvéd hegyi dandárral erősítette meg a VII. hadtestet. József főherceg a 17. népfelkelő ezredet irányította a veszélyeztetett s. martinoi szakaszba; míg a 29. népfelkelő ezred egy-egy zászlóalja egyelőre had­osztály-, illetőleg hadtesttartalék maradt. A 17. hadosz­tály balszárnya a nap folyamán több támadást véresen visszavert.

Október 23-án a harc még nagyobb hevességgel tom­bolt. Az olasz XIV. hadtest egy további hadosztállyal (a főtartalékból kiutalt 21-el) megerősödött s ekkor a csata itt elérte tetőfokát. A 20. honvéd hadosztály jobb­szárnyán a 3-as honvédek a 4./I honvéd zászlóaljjal együtt visszaverték az olasz 29. hadosztálynak napköz­ben többször megismételt rohamait, valamint az éj fo­lyamán öt ízben megkísérelt áttörését; csak virradatkor jutott egy állásrész a vasút mentén végleg olasz kézre. A Mt. S. Michelet védő 43. ezred három dandár és két bersaglieri zászlóalj mélyen tagozott tömegtámadását tüzérségünk kiváló segítségével fényesen kivédte s a nyu­gati csúcsra feljutott bersaglieriket gyors lökéssel leker­gette innen. A csúcs és S. Martino közt a 4-es honvé­dek és 17-es népfelkelők véres közelharcban letörték az olasz 28. hadosztály ismételt áttörési kísérleteit. Közben a 81. honvéd dandár parancsnoka, Weeber ezredes is el­esett. Éjjel a népfelkelők szállták meg az állást, a 4-es honvédeket hátravonták. A 17. hadosztályt az olasz X. hadtest szintén teljes erőkifejtéssel támadta meg. A jobbszárnyon a 61-esek, két 46-os zászlóalj és egy 43-as század nehéz közelharcban 3 fölényes támadást vertek vissza. A balszárnyon, különösen a 111-es
Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\221kep.jpgmagassági pont környékén, igen elkeseredett és ingadozó harc tombolt s csak reggelig tartó legdühösebb tusák után sikerült a 39-eseknek és a 24-es vadászoknak, a támoga­tásukra tűzbevetett 46-os, fél 43-as és fél 29-es népfelkelő zászlóalj segítségével, a jelzett magaslaton makacsul küzdő, fölényes erejű ellenséget visszaszorí­taniuk. A hadijelentés kiemelte a 39-esek kiváló harci tevékenységét. Sill Ede, 39-es százados századának kivá­lóan vitéz és kezdeményező vezetéséért, valamint Nitsch Mátyás, 29-es népfelkelő százados az október 23 és 24-i harcokban tanusított kiválóan vitéz magatartásáért később a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. A 106. Landstrum-hadosztályt a súlyos harcok már erősen ki­merítették, de viszont állásának csak kisebb részeit hagyta meg az ellenség kezén; éjjel a fél 22. Lanwehr­hadosztály felváltotta a Landsturm-hadosztályt.

Október 24-én nagyon gyengült az olasz seregtestek lökőereje. Bár a déli pergőtüz az eddig ismert mérvet is felülmúlta, az előző harcokban erősen megviselt olasz csapatok rohamai mindenütt hamar összeomlottak. A S. Martino környékén a többi seregtest közé frissen be­ékelt 21. hadosztály támadásait is a 17-es népfelkelők és a 61-esek óriási és rendkívül kemény tusában az ola­szok nagy vesztesége mellett visszaverték; egy üldözésre előretört 61-es század az ellenség árkából foglyokkal és zsákmányolt géppuskával tért vissza. Este Cadorna a 3. hadsereg támadását rendezkedés céljából néhány napra felfüggesztette.

Az olaszok hatalmas erőfeszitésével szemben VII hadtestünk fényesen helytállt, bár az olaszoknak minden alkalommal erősen mélységbe tagozott gyalogsági táma­dását példátlan lőszerfelhasználással folytatott tömeg­tűz előzte meg. Veszteségünk 13.500 főt tett ki. S. Mar­tinotól északnyugatra egy állásrész olasz kézen maradt s annak visszaszerzésétől József főherceg, hogy a felesle­ges véráldozatot elkerülje, eltekintett. 27 olasz tiszt és, 1.561 legénységi személy esett fogságba.

A III. hadtest védőkörletében szintén nehéz harcok foly­tak. A Monfalcone feletti állásokban a 19. népfelkelő hegyi dandár 21-én délelőtt kivédte az olasz 16. hadosz­tály támadását, este felé azonban az olaszok négyszeri roham után behatoltak az 1./III. népfelkelő zászlóalj ál­lásába. Erre a 19/IV. népfelkelő zászlóalj és egy 6-os népfelkelő század az éj folyamán négy ízben kelt ellen­rohamra, harmadik rohama alkalmával a dandárparancs­nok, Drennig ezredes is elesett. De az olaszokat csak reggel, további tartalék segítségével sikerült kivetni az állásból. 22-én a népfelkelők még két erős támadást ver­tek vissza. 23-ától kezdve a Doberdo déli részén a harc alábbhagyott.

A XVI. hadtest védőkörletében a görzi hídfőt egész idő alatt erős romboló tűz sujtotta, de még csak kisebb táraadások érték. Plava mellett az olasz II. hadtest hasz­talanul erőszakolta 1. hegyi dandárunk arcvonalának át­törését. Az október 21-től 26-ig tartó heves harcokban a déli szárnyon (Zagoránál) a 64./III. és a 63./I. egy része, Plavatól északkeletre (Globnanál) pedig az 51./I. zászlóalj vetette ki az állásba mindúntalan betörő ellen­séget, míg végül parancsra egy előállást kiürített. Canale környékén az olasz VIII. hadtest átkelési kísérlete szin­tén meghiúsult
Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\222kep.jpgA XV. hadtest védőkörletén belül nyolc napon át  egyhuzamban folyt a véres harc. A tolmeini hídfőt az olasz 7. hadosztálynak (20 zászlóalj) naponta megkísérelt ro­hamaival szemben 8. hegyi dandárunk megtartotta. Pl. 23-án a 86-os és egy rutén zászlóalj Balogh őrnagy ve­zetése alatt véresen visszaverte a Bergamo-dandár és al­pini csapatok többszöri rohamát. Az 588-as dombra fel­jutott ellenséget egy 86-os és 53-as század fényes ellen­támadással elkergette innen. Ezután az alpinik estig még két és éjjel négy ízben rontottak rá a szétlőtt állásra, de hasztalanul. A hadijelentés is kiemelte a 86- és 53-asok harci tevékenységét. A tolmeini alszakaszban, melyet a 14. hegyi dandár tartott megszállva, az olasz alpini „A csoport” szívósan erőszakolta az áttörést. A völgyállás­ban a 72./II. és 37./IV. zászlóalj az összes támadásokat visszaverte, de Daljetól északra a 14. és a 3. hegyi dan­dár csatlakozó szárnyán fekvő Vodil vrh lejtőjén több­ször válságos helyzet adódott: a lejtállás csapatait az ellenség hatalmas tüzérségével nappal rendesen kilőtte s utána betört és csak nehéz éjjeli ellentámadásokkal si­került a hadtesten belül összeszedett tartalékoknak a lej­tőre is feljutott olaszokat kiverniök az elragadott állás­ból. Ezekben a sikeres éjjeli ellentámadásokban résztvet­tek a 61./I., 46./III., 72./II. és 37./IV. zászlóaljak ré­szei, továbbá egy-egy 33-as és 34-es menetszázad. A Mrzli vrh-alszakaszban csapataink nehéz kézitusákban és ellenlökésekkel verték ki az olasz 8. hadosztálynak nap-nap mellett betört részeit; a 46./III. zászlóalj a Mrzli vrh déli nyúlványán és a 66./II. a Slemetől északra lévő állásait teljesen megtartotta. A Krn-állást védő 33./II. és 34./IV. zászlóalj minden rohammal szemben szilárdan helytállt. Október 28-án az olaszok utolsó, döntést erőszakoló, nagy támadását a XV. hadtest csa­patai erős kimerültségük ellenére is fényesen kivédték. Utána itt a rossz időjárás - havazás és esőzés - miatt hosszabb harcszünet állt be. A hegyvidéket hamarosan vastag hótakaró lepte el s a mélyenszántó felhőkből nap­nap után új hóvihar szakadt le. A harci tevékenységet felváltotta a végnélküli küzdelem az alpesi tél viszontag­ságaival és a természet elemeivel. De a magyar csapa­tok a magas hegységben végzendő szokatlan és nehéz szolgálattal is meg tudtak birkózni s a Krn 2000 m-en felüli szikláin olyan otthonosan mozogtak, mintha böl­csőjük nem is Alföldön ringott volna.

A 3. csata második időszakában az olasz főerőfeszítés ismét a Karszton a Mt. S. Michele ellen irányult s egy­úttal megindult a görzi hídfőre tervezett főtámadás is. A harc az október 28- és 29-i nagy csatanapon, majd pedig a november l-e és 4-ike közötti időben emelkedett nagy hevességre. Közben a mind nehezebbé váló harcvi­szonyokat még a szokatlan rideg őszi időjárás is erősen súlyosbította. A 26-áig tartó bóra erős hőcsökkenést okozott, a 27-én kezdődő sirokkó pedig időnkénti felhő­szakadással, a hegyekben hóviharokkal tartós esőzést. November 6-tól 9-ig azután ismét bóra dühöngött. A vá­ratlan hideg a szeleknek kitett Karszton, különösen pedig a tartós esőzés következtében vízzel megtelt-vagy isza­possá vált árkokban élő harcosoknak kemény megpróbáltatást kellett kiállaniuk, és bizony az ezzel járó testi szenvedés fizikai ellenállóképességük legyengülését okozta. A görzi hídfőben (a Podgoran) nem sokára tér­dig érő iszapban úszott a védő és a támadó.

A Doberdora október 28-án 9 órától kezdve hatalmas tüzérségi tűz nehezedett, mely az utolsó napokban némi­eg rendbehozott állásokat ismét súlyosan megrongálta. 16 óra körül az olasz XIV. és X. hadtest rohamra tört, hét hadosztály VII. hadtestünk kb 7 km-es arcvonala ellen. A 20. honvéd hadosztály az ellenségnek kétszer megismételt rohamát teljesen kivédte, mégpedig jobb­szárnyán az 1-es honvédek és 29-es népfelkelők, a Mt. S. Michelen a 43-as és a S. Martino felé eső lejtőn a 17-es népfelkelők és a 69./III. zászlóalj. A 29-én meg­ismételt támadásokat a hadosztály, részben véres kézi­tusában, szintén visszaverte, a 69./III. zászlóalj vissza­tért a görzi hídfőbe, mivel ott is súlyos harcok folytak. A 17. hadosztálynál 28-án az ellenségnek S. Martino ellen és attól délre intézett, erős tartalékkal táplált tö­megtámadásai a 46. és 61. ezred szívós kitartásán meg hiúsultak, de a 143-as romtól keletre a 39-eseknek csak egész éjjelen át tartó heves tusában sikerült a helyzetet nagyobbrészt helyreállítani. 29-én reggel a 143-as rom előtti állás ismét elveszett, ellentámadásra rendelt csapa­taink igen súlyos veszteséget szenvedtek és elakadtak. Egyébként az olaszok többször megismételt támadása az egész arcvonalon összeomlott s éjjel az utolsó had­testtartalék, a 24. vadász zászlóalj a 39-esek részeivel együtt az összes elveszett árokrészeket visszafoglalta.

Október 30 és 31-én az olasz 3. hadsereg újabb ren­dezkedés mellett csak korlátolt célú helyi, de annál hevesebb támadásokat folytatott. 30-án a Mt- S. Michele északi nyúlványán befészkelődött olaszokat honvédeink (4-esek és 17-esek részei) az oldalozó erős tűz miatt nem tudták kivetni az állásból. A további rohamokatt azonban 31-én a 3-as és a 4-es honvédek nagy kime­rültségük ellenére is hősiesen visszaverték. A 3-as hon­védeket a 29-es népfelkelők váltották fel, a 43. ezred helyett pedig a Mt. Michelen az 1-es honvédek mentek állásba. S. Martinotól délnyugatra szintén meghiúsult egy erősebb olasz támadás. Utána a 61-eseket pihente­tésre hátravitték.

Az utolsó napokon azonban a VII. hadtest védelmi helyzete erősen megrosszabbodott. A gyakori betörés egyes helyeken, főleg a csapatok nagy vesztesége kö­vetkeztében igen leapadt létszámnak és az állás silány minőségének volt a következménye. Emellett a Doberdo kőtengerében fokozottan ható romboló tűz erősen meg­viselte a csapatok idegzetét és ellenállóképességét. Tü­zérségünk működését viszont érzékenyen érintette a hadvezetőségnek az az újabb közlése, hogy a „legközelebbi időben lőszerutánpótlásra az eddigi mennyiségben sem lehet számítani"; pedig az ellenségnek pl 170 ne­héz lövege rengeteg lőszermennyiséggel árasztotta el a Doberdot, míg VII. hadtestünk mindössze 35 nehéz lö­veggel és kevés lőszerrel rendelkezett. A VII. hadtest ed­digi harcvesztesége a csata kezdete óta 18.950 főt tett ki (halott 3551, sebesült 11.313, eltűnt és fekve maradt 4086), azaz állományának 46.6%-át. A menetalakulatok besorolása után október 31-én a 17. hadosztály létszáma 9080 csatár volt, a 20. honvéd hadosztályé (a 16. hon­véd hegyi dandárral együtt) 8440. A csapatok állapotá­ról Boroevic gyalogsági tábornok következő jelentésben számolt be: „A VII. hadtestnél a csapatok magatartása bámulatos órákig tartó idegrázó pergőtűzben kitartanak, hogy elesett bajtársaikért bosszút álljanak, kézitu­sában nincs kegyelem. Az összes csapatok elhasználódtak és kimerültek a harcban. Nagyobb erőkifejtésre csak az akaraterő teljes megfeszítése árán lehet számítani.” Itt idézzük még a következő harctéri adatokat: „A nyugalom idejében a magyar katona egyenest megható részvéttel volt az olasz foglyok iránt, a napközben dolinákban s más védett helyeken biztonságban helyezettekkel utolsó darab kenyerét, dohányát megosztotta, a sebesülteket ugyanolyan gondossággal ápolta, mint sajátjait. De a harcban, különösen a hosszú tüzet követő közelharcban nem ismert kegyelmet. A veleszületett verekedési

Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\223kep.jpghajlam - a magyar virtus - a legmagasabb fokra csigázódott fel és szinte vadul vívta meg a tusát, hogy legyűrje ellen­felét. Sok kihallgatott távbeszélgetésből, halottaknál ta­lált levelekből kitűnt, hogy milyen következtetésre jutott az ellenség, ha magyar csapattal állt szemben. Tőle tar­tott leginkább”.

A csapatok ellenálióképességét Boroevic megfelelő pi­hentetés útján akarta fokozni. Azt tervezte, hogy a 20. honvéd hadosztályt a keleti hadszintérről érkező 6.-kal váltatja fel, de a 17.-nek még továbbra is ki kell tartania

November 1-én Cadorna, mivel a védőknél már kime­rültséget és lőszerszűkét észlelt - kíméletlenül követelte, hogy mindkét hadsereg erélyesen folytassa a támadást. A 2. hadsereget két hadosztállyal, a 3-at pedig a XI. hadtest kötelékébe tartozó 22. hadosztállyal erősítette meg, a tüzérségi lőszerfogyasztás mérvét pedig 50%-kal felemelte.

A november 1-én délben megindult első nagy olasz támadás mindkét hadosztályunk arcvonalán összeom­lott. 17 órakor - zivatar közben - két olasz hadosztály újból megrohanta a 17. hadosztály védővonalát s több helyen betört az állásba, melyet a csapatok az előző pergőtűz miatt részben kiürítettek. Azonban hosszú kézi­tusa után és hősies ellenlökéssel sikerült a 39-eseknek, a 24-es vadászoknak és egy 43-as zászlóaljnak az előre­jutott nagy erőt visszatvetniük és üldözés közben erősen sujtaniuk.

2-án a harc még fokozódott. Az olaszok főleg a S. Martinotól délre erőszakolt áttöréssel igyekeztek a Mt. S. Michele oldalába jutni. A 17. hadosztály szakaszában az ellenség három helyen is mindúntalan előrejutott. Friss erők hiányában a helyzet már-már válságosnak lát­szott. Végre
estefelé a többízben tűzbevetett és az állás­ból újból kivett tartalékok maradványainak el­lenlökése, amelyben a segédszolgálatosok, szakácsok, tisztiszolgák, távbeszélők, árkászok,
stb. is résztvettek, meghozta a döntést. Csupán a 111-es magassági ponttól északra egy kis árokrész maradt olasz kézen. S. Martino felett a népfelkelők az ellenséget véres fejjel kergették vissza; az északi szárnyon szintén meghiúsultak a táma­dások. Éjjel a 39-eseket a két napig pihent 61-esek vál­tották fel, a 3-as és a 4-es honvédeket pedig a 6. hadosz­tály három vadászzászlóalja.

3-án délelőtt kisebb előretörések meghiúsulása után aránylagos csend volt, 15 óra felé azonban az olasz XIV. hadtest egységes nagy támadásra kelt a honvéd hadosz­tály ellen. A Mt. S. Michelen, mely a támadás főcélja volt, az 1-es honvédek fényesen helytálltak; a S. Martino felé eső lejtőn betört olaszokat a 17-es népfelkelők ellen­lökése az állásból kivetette. A magaslat északi nyúlvá­nyán egyik - karsztharcban még nem otthonos - osztrák vadászzászlóalj már a pusztító tűzben meghát­rált, egy 29-es népfelkelő század azonban merész lökés­sel megállította az előrejutott ellenséget s ezzel időt adott arra, hogy a meghátrálók egy közeli új vonalban védelemre újból berendezkedjenek. Az említett, nagy veszteséget szenvedett vadászzászlóalj helyét ismét az állásból előző éjjel kivett 3-as honvédek foglalták el. Egyébként a támadások itt is meghiúsultak, úgyszintén a 17. hadosztály elleni intézett gyengülő előretörések. 4-én a harc még egyszer fellobbant, de az ellenség tá­madásában már nem volt elég lendület.

   A görzi hidfő elleni főtámadást az olasz 3. hadsereg október 28-án indította meg, miután az 58. hadosztá­lyunk ottani állására 10 napon át ontotta a vasat. Ugyan­ekkor Plava mellett újból megkísérelte az állás áttöré­sét. A hídfőben 28- és 29-én három olasz hadosztály mélyen tagozott

Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\224kep.jpgrohamai súlyos veszteségek közt össze­omlottak. A kétnapi újabb előkészítés után folytatott nagy támadás november 1-e és 4-e közt már rendkívül heves harccá bontakozott ki. A Podgoran és Oslavíja mellett a védők helyzete többször válságosra fordult, de erejük végső megfeszítésével sikerült kitartaniok. A Pod­gora lejtőjén a harc egész idő alatt a kb 1 méter mély sárral borított 1. és 2. vonal közti tölcsérmezőn hullám­zott és csak a csapatoknak a november 4-én hajnalban végrehajtott ellentámadásával, melyben a 69./III. zászló­alj is résztvett, sikerült az 1. vonalat egy kb 200 m. szé­les árokrész kivételével - visszaszerezni. A hídtő köze­pén (Pevma mellett) az 52./II. zászlóalj minden táma­dást kivédett; így pl 3-án 6 rohamot véres kézigránát­harcban vert vissza s a hetedikben a támadók maradvá­nyait foglyul ejtette. Plava mellett az olasz II. hadtest szívós támadásai szintén kudarccal végződtek. Különö­sen kitüntette magát a Zagora melletti súlyos harcokban október 28-án a 64./III., 31-én a 63./I. és november 1-én mindkét fentebb megnevezett zászlóalj.

November 4-ével véget ért a csata. Este Cadorna csa­patainak kimerültsége és rendezkedésük szükségessége miatt az általános támadást néhány napra felfüggesz­tette, de megkövetelte, hogy arcvonalunk egyes részeire továbbra is erős nyomást gyakoroljanak az olasz csa­patok. Így helyenként még a szünetben is élénk harc folyt, különösen a 17. hadosztály szakaszában.

A lezajlott csata folyamán az olaszok, bár kisebb meg­szakításokkal 18 napon át nagy áldozatkészséggel és a legteljesebb elismerésre érdemes szívóssággal folytatták

a támadást, csak egyes helyeken tudták csapatainkat kissé visszaszorítarti. Védővonalunk kisebb behorpadá­soktól eltekintve, végül is ugyanott volt, mint a csata ele­jén. Pedig csapataink nagy része a hosszú küzdelemben alig juthatott pihenőhöz. Néha pedig az állásban lévő csapatok állománya a heves harcok közepette órák alatt úgy összezsugorodott, hogy a röviddel előbb pihenőre rendelt csapatokat ismét harcba kellett dobni. Az ola­szok viszont számbeli fölényüknél fogva friss erőkkel pótolhatták a kimerülteket. Helyzetünket különösen az olaszok tűzfölénye tette nehézzé. A két fél összes felhasz­nálása három az egyhez volt az olaszok javára. Ezek a tényezők a védőt fizikai teljesítmény és erkölcsi erő te­kintetében a legsúlyosabb követelmények elé állították. A nehéz napokban azonban fegyvernemeinknek (gyalog­ság, tüzérség és műszaki csapatok) céltudatos együttmű­ködése az egységes erőkifejtés szempontjából példa­adóan fejlődött. A csata végén a Doberdo, Görz, Plava és Tolmein védői hősies kitartásukért legmagasabb hely­ről is megérdemelt elismerésben részesültek. A magyarok közül 52-nél többet tüntettek ki arany vitézségi éremmel.

Az olaszok harci vesztesége 67.008 főt tett ki, ebből a 3. hadseregre esett a Doberdon 42.220 fő (állományának 30.47%-a). Az 5. hadseregünk kereken 39.000 főt vesz­tett (megbetegedett 6000 fő); a VII. hadtest egymaga október 16-tól november 5-ig 25.400 főt (4500 halott, 14.200 sebesült, 4500 eltűnt és 2200 beteg). Legerőseb­ben szenvedett a 20. honvéd hadosztály, mely a XV. menetalakulatok besorolása után is 6430 fővel maradt a szabályszerű létszámon alul.

A 4. Isonzo-csata.
1915 november 10-december 1.

Öt napi szünet után a csata újból fellángolt. Cadorna minden áron sikert akart kicsikarni. Nemcsak azért, hogy a már nagyon megviseltnek tartott védő rovására a kedvezőnek vélt helyzetet kihasználja, hanem azért is, hogy nagyobb eredmény kivívásával az ország nyomott han­gulatát megnyugtassa s szövetségeseinek várakozását ki­elégítse. A főcél ismét Görz elfoglalása volt, főtámadás­sal egy szűkített sávban a hídfő és a Mt. S. Michele el­len, erős lakötéssel a csatlakozó külső szárnyakon és kí­sérli támadással Plara mellett. Az erők elosztása némileg megváltozott. A 3. hadsereg friss erőket állított csata­sorba, mégpedig a XIV. hadtest helyébe - a 29. had­osztály kivételével - a XI. hadtestet, s a X. helyett a XIII-at; a 2. hadsereg a VIII. hadtest zömét a tolmeini hídfű elé tolta el. A tüzérségi hatástűz foltozására Ca­dorna kötelezővé tette a nyugati hadszíntéren meghono­sodott „pergőtüzet" (a tűznek térbelileg tömörített és legnagyobb gyorsaságra fokozott alkalmazását) és en­gedélyezte a tartalékseregtestek tüzérségének igénybe­vételét. A betört gyalogságot még áldozatok árán is tá­mogatni kellett gyorsan előrevitt tábori ütegekkel és a napi lőszerkiméretet ismét felével túl lehetett lépni.

5. hadseregünk a rövid szünetet mindenekelőtt a sereg­testek ellenállóképességének fokozására használta ki (csapattestek pihentetésére, kiegészítésére, élelmezésére, továbbá tartalékok gyűjtésére, stb.). A VII. hadtestnél a 20. honvéd hadosztályt a 6. váltotta fel, de a Mt. S. Michele és S. Martino közti védőszakaszon továbbra is a 16. honvéd hegyi dandár maradt meg az állásban. Had­seregtartalék volt a honvéd hadosztály a Vll. hadtest mögött és tíz, idegen arcvonalakról kapott zászlóalj, fel­osztva, az egyes védőkörletek mögött. A tüzérség 30 könnyű és 23 közepes löveggel erősödött, de ez a lényeg­telen szaporulat csak az anyag romlása és a telitalálatok folytán beállt csökkentést ellensúlyozta.

   A csata november 15-ig tartó első időszakát 10-én csapásszerű, néhány órás, de annál hevesebb előkészítő tűz vezette be. Utána dél körül egy kb 20 km-es sávban egységes támadás indult meg a Doberdo északi részén és a görzi hídfő ellen. Az olaszok új tüzérségi lőeljárása igen érzékenyen sujtotta a védüket s a támadások folya­mán is rendesen ily rövid tartamú, de rendkívül hatásos pergőtűz előzte meg a megújított rohamokat. De amilyen mérvben tökéletesedett az olasz „pergőtüz”, a védőknél a „zárótűz”, mint az elhárítás egyik legfontosabb esz­köze, ugyanolyan hatásos fegyverré nőtte ki magát, meg­bízható, szilárd rendszerré fejlődött s gyalogságunk és tüzérségünk együttműködése ezzel szorossá és teljesen megszokottá vált.

   A Doberdon november 10 és 11-én a VII. hadtestünk egész arcvonalát egységesen vezetett nagy támadás érte. A támadó olasz XI. és XII t. hadtest 5½ hadosztálya közül 4 az őszi harcokban még nem vett részt. A Wippach és S. Martino közt a 6. hadosztály és a 16. honvéd hegyi dandár a támadásokat teljesen kivédte. Igen heves harc folyt a 17. hadosztály szakaszában, ahol az ola­szoknak sűrűn megismételt, fölényes rohantait a 46., 39. és 43. ezred véres kézitusában verte vissza. A 111-es magaslaton az olasz 25. hadosztálynak 10-én estefelé orkánszerű vihar és zivatar közepette előrejutott jelen­tős részét a 24-es vadászok ellentámadással vetették k az állásból. Közben a 43. ezred zömét hátravitték; ezen­kívül tartalékban volt még a 61. ezred is.

November 12-től kezdve az olaszok látszólag a Mt. S. Michele két oldalán erőszakolták az áttörést, hogy ket­tős átkarolással férkőzzenek hozzá ehhez a fontos ma­gaslathoz. A magaslat északi nyúlványán folyt változa­tos harcban a 6. hadosztály északi szárnya megvédte állásának nagy részét, a 14 és 15-én betört olaszokat a fél 17./II. népfelkelő zászlóalj lendületes ellenroham­mal visszavetette. A 16-án reggelig tartó harcban csak egy kb 100 méter széles állásrész veszett el. A Mt. S. Michele déli lejtőjén az ottani népfelkelők 15-én hiúsí­tottak meg erősebb előretörést. A 17. hadosztály csapa­tai az ellenség súlyos vesztesége mellett visszaverték az összes rohamokat. Közben a 13-ára virradó éjjelen a már igen kimerült 39-esek zömét a 43./II. zászlóalj, a három hete harcban álló 46. ezredet pedig a 61. ezred váltotta fel. 14-én reggel a 111-es magaslattól délre küzdő Landsturm-csapatok állását az olasz Sassari­dandár lendületes rohammal elragadta. Az elveszett ál­lás visszaszerzését az este tűzbevetett két 43-as zászló­alj hasztalanul kísérelte meg s azért 100-200 méterrel hátrább foglalt el új védőállást. Egyébként a 15-én még folytatott támadásban az olaszok lökőereje már igen meggyengült.

A Doberdo déli részén, Monfalconetól keletre a 19. népfelkelő hegyi dandárunk 10-én meghiúsított egy erő­sebb támadást; az ellenség ezután csak tüzérségi tevé­kenységre szoritkozott.

A görzi hídfőben a kilenc dandár erejű ellenségnek november 10-től 13-ig folytatott főtámadása az

Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\225kep.jpg58. had­osztályunk kitartásán ismét kudarcot vallott. A hídfő közepén sikeresen harcolt az 52./II.

és a 12-én ellentá­madásra tűzbevetett 69./III. zászlóalj. Oslavijanál az ellenség bárom napon át folytatott tömegrohamok útán, 12-én a templommagaslat birtokába jutott. Az elvesztett magaslatot azonban másnap reggel a 69./III. zászlóalj és néhány dalmát század fényes rohammal teljesen visszafoglalta s egyúttal kb 500, négy különböző ezred kö­telékébe tartozó foglyot ejtett. 13-án a hídfő ostromlói­nak ereje már annyira elhasználódott, hogy pihenteté­sükre okvetlenül szükség volt.

Plava mellett az olasz II. hadtest zömének támadá­sait az 1. hegyi dandár hét zászlóalja (Globnanál az 51./I., Zagoránál a 63./I.) véresen visszaverte. Nagy veszteségük miatt az olaszok 13-án reggel már nem folytatták a támadást.

A lezajlott súlyos harcok mindkét fél csapatait erősen kimerítették, de megviselte őket a rossz időjárás is. 10-, 11-, 13- és 14-én zuhogó eső volt, a hegyekben hava­zás, 15-től kezdve pedig derült idő bórarohamokkal. Ezért Cadorna 16- és 17-ére a Karszton is szünetet ren­delt el. Tovább azonban nem akart várni, hogy a már igen megviseltnek tartott védő ellen rövid időn belül, legalább is Görz elhódításával vagy a Mt. S. Michele elfoglalásával, jelentősebb sikert érjen el.

Csapataink hangulata nagyfokú kimerültségük elle­nére is még mindig bizakodó volt. De mivel egyes hírek arra mutattak, hogy az ellenség december 1-ig - azaz az olasz parlament megnyitásáig - folytatni fogja erőfe­szítését, Jenő főherceg Karintiából két, és Tirolból négy zászlóaljat tolt el az Isonzora, majd 17-i jelentésére, hogy „a csapatok ellenállóképessége nem lehet korlát­lan . . .” hadvezetőségünk elindította a keleti hadszíntér­ről a 9. hadosztályt s utána a 9. dandárt. Ez az 11/2 hadosztály azonban nagyobb harcokban nem vett részt.

 

* * *

 

A csata november 18-tól december 2-ig tartó máso­dik időszakában Cadorna a hadseregparancsnokokra bízta a támadási célok megválasztását, csak Görz bom­bázásának tervét tartotta fenn magának, de később az északi szárnyat is támadásra rendelte, mert tudomására jutott, hogy a tolmeini szakaszból vitték el a védő erőt a döntő harc színhelyére. Ezáltal az utolsó 14 nap har­caiban az eddig erős kézzel vezetett egységes támadás, elszigetelt harci cselekmények sorozatára töredezett. Az erőfeszítés ekkor már csak helyi eredmények kivívására irányult, de ehhez az egyes ostromlott pontok közelében összevont fölényes erőt kíméletlenül tűzbevetették. A harc végül a s. martinoi és az oslavijai áttörési kísérlet­ben csúcsosodott ki.

November 18-tól kezdve a VII. hadtestnél igen elke­seredett harc folyt. Az olasz gyalogsági támadást min­dig egy aránylag keskeny arcvonalrészre tömörített, ha­talmas romboló tűz előzte

Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\226kep.jpgmeg. Amikor a pergőtűz,a védőt látszólag megsemmisítette, az oldalvást és hátra­helyezett tűzfüggöny oltalma alatt a gyalogság rohamra kelt és hacsak tehette, befészkelődött az állásba. Ha a védő ellenlökése kivetette innen, az eljárás megismétlő­dött. Így sikerült is az ellenségnek helyenkint kisebb si­kert elérnie, de az áttörést nem tudta kierőszakolni.

November 18-tól 20-ig az ellenség (4 hadosztály) főleg a Mt. S. Michele két oldalán fejtett ki erős nyo­mást. A 6. hadosztály északi szárnya változatos súlyos harcban Peteanotól keletre egy állásrészt elvesztett, míg az északi nyúlványra feljutott olaszokat a 29./I. népfel­kelő és még egy zászlóalj ellentámadással visszavetette; a magaslat déli lejtőjén a 17-es népfelkelők helytálltak. A 17. hadosztály jobbszárnyán Soós ezredes csapatai, főleg a 46-osok elkeseredett tusákban védték ki a szívó­san megismételt rohamokat.

November 21- és 22-én három olasz ezred támadta meg a népfelkelőknek a nyugati csúcs és S. Martino kö­zött lévő állását. 21-én a templom környékén kb 500 m. szélességben betört ebbe s a 29-es népfelkelőknek súlyos veszteséget okozott. Egy beavatkozott 61-es század ugyan egy kis állásrészt visszafoglalt, de a népfelkelők éjjeli ellentámadása nem járt sikerrel. 22-én változatos harcok közepette a 61-esek jobbszárnya is S. Martino szegélyéig szorult vissza. Este a 6. hadosztály és a 61-esek egy részének közös ellentámadása csak részben vezetett sikerre. A tűzbevetett 17./I. honvéd zászlóalj és a 61-esek eljutottak az eredeti állásba, de középen a népfelkelők elakadtak. A 6. hadosztályt az előző har­cok már erősen megviselték. Boroevic ennek felváltá­sára, noha Galíciából a 9. hadosztály már megérkezett, mégis újból a 20. honvéd hadosztályt rendelte a S. Michele-szakaszba, hogy annak megtartását bizto­sítva lássa. Éjjel a 3. honvéd ezred Peteanotól északke­letre és a 17-esek zöme a Mt. S. Michelen ment állásba, A felváltások befejezéséig a védőszakasz vezetését a 6. hadosztály tartotta meg.

November 23-tól 25-ig az olaszok újból a Mt. S. Michele két oldalán erőszakolták az áttörést. Az északi nyúlványon folyt heves harcokban a 3-as honvédek és 6. hadosztály csapatai minduntalan kivetették állásaik­ból az ide nap-nap után betört olaszokat. Az utolsó árokrészből 26-án a 37./II. zászlóalj segítségével. Az utóbbi Karintiából érkezett az Isonzohoz és előbb október 28-án - a tolmeini védőszakaszba került. S. Mar­tino környékén az olaszok friss erők tűzbevetésével erő­sen fokozták a nyomást. Erre József főherceg Luka­chich tábornokot bízta meg, hogy az ottani helyzetet hozza rendbe. Erősen ingadozó harc után és véres tu­sákban a 17-es és 4-es honvédek, valamint a 61-esek nagyrészben megtartották az eredeti állást, csak a közé­pen nem sikerült egy állásrészt visszafoglalniok, mert ezt az olaszok már megerősítették. A harcokban a 61-esek állományuknak felét vesztették el, a 17-es hon­védek pedig 882 főt. A 16. honvéd hegyi dandárt már előbb kivették az állásból.

   November utolsó napjaiban a csata ismét nagy he­vességre lobbant. Az olasz XI. és XIII. hadtest teljes erejét latba vetette, hogy a Mt. S. Michele nagyszabású arcbatámadásával és S. Martino mellett és attól délre, erőszakolt áttöréssel, sikert érjen el. 28-án Peteanótól északkeletre a nap folyamán betört ellenséget éjjel sike­rült kivetni az állásból. A Mt. S. Michele elleni erős tá­madásokat az 1-es honvédek kivédték. A S. Martino felé eső lejtőn a 4-es honvédek véres közelharcban űzték vissza a frissen tűzbevetett Caltanisetta-dandárt. A 143-as romtól keletre és a 111-es magaslaton a 39-esek és egy Landsturm-ezred elkeseredett tusában törték le az ellenség erős áttörési kísérleteit. A hadijelentés is ki­emelte, hogy a harcokban a 39. gyalogezred kiválóan szerepelt. Csapataink 29-én a Mt. S. Michele-S. Mar­tino-arcvonalszakasz utolsó döntést kereső nagy meg­rohanásával szemben is fényesen helytálltak. A hadije­lentés szerint „a Mt. S. Michelen a budapesti 1-es hon­védek 8 tömegtámadást vertek véresen vissza, S. Mar­tinonál pedig a nagyváradi 4-es honvédek elkeseredett kézitusában védték meg állásaikat az ellenség három­szori véres támadásaival szemben”. S. Martinonál a 43./II. zászlóalj és a 17-es honvédek is beavatkoztak a harcba és ennek köszönhető, hogy csak a falutól nyu­gatra veszett el egy kis állásrész. Közben a S. Micheletől a Wippachig terjedő védőszakasz vezetését Luka­chich tábornok vette át s éjjel a S. Martinonál álló hon­védeket a 46. ezred váltotta fel, mely alkalommal a sze­gediek az elvesztett állást is visszafoglalták. A követ­kező napokban az ellenség csak helyi, meglepetésszerű előretörésekre szorítkozott.

   A görzi hídfőben egész idő alatt elkeseredett harc dúlt, különösen 20-22 és 26-29-én. A várost az olasz nehéz tüzérség tervszerű tüze és a repülők bombái úgy­szólván rommá lőtték. A hídfőt négy olasz hadosztály napokon át eredménytelenül ostromolta, végül is a 4. és 11. hadosztály egész

Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\227kep.jpgerejét az oslavijai alszakasz áttö­résére összpontosította. 29-én a templommagaslat az északra húzódó állásrésszel együtt, 1 km szélességben elveszett, de a délre csatlakozó állásrészben az 52./II. és 69./III. zászlóalj hősiesen helytállt. A sikert az ola­szok 10.517 főnyi veszteség árán vívták ki, a védők 3600 fűt vesztettek. Az elvesztett állásrész visszaszerzé­séről csapataink, teljes kimerültségük miatt, egyelőre lemondtak s csak az ellenség további terjeszkedését igyekeztek meggátolni.

   Plava mellett az olasz áttörési kísérlet újból meg­hiúsult. Zagoratól délre 21-én hajnalban az ellenség meglepően átkelt az Isonzon és a védők oldalába jutott. De a gyorsan odairányított 64./III., fél 62./I. zászlóalj és egy 51-es század másnap reggelig a folyón át vissza­vetette. A tolmeini védkörletben november 26-tól december 1-ig szintén heves küzdelem folyt. Az olasz VIII. és IV. hadtest támadásait 1. és 50. hadosztályunk véres tusák­ban és ellenlökésekkel mind visszaverte. Magyar csapa­tok közül ismét kitüntette magát: a tolmeini hídfőben az 5./II., 25./IV. és 86./III., Tolmein környékén a 37./II., 72./II. és 61./I., és a Mrzli vrh. szakaszban a 46./III., 66./III. és 85./III. zászlóalj.

Az olaszok utolsó nagyobb támadása december 1-én omlott össze. Ezzel a 4. csata véget is ért. Az olaszok­nak mindössze az oslavijai hegyhát elfoglalása jelentett némi sikert. S. Martinonál szörnyű áldozat árán elért területnyereségüknek és az itt-ott elragadott árokrészek­nek valóban nem volt különösebb jelentősége. Az ola­szok harci vesztesége 48.957 főt tett ki, míg az 5. had­seregé 25.391 fűt. December első felében a helyenként, mint a S. Michele, két oldalán, Oslavijanál és a Mrzli vrhen, még folytak támadások, de eredmény nélkül. Ezekben a harcoltban kb 4900 főt vesztettünk. Csapa­taink önfeláldozó magatartását, kitartását, hűségét fé­nyesen igazolja az, hogy a harc ellanyhulásával a beteg­állomány hirtelen 9000 fővel szökött fel. 9000 magyar katona eszerint arra az időre tartogatta megbetegedését, amikor a harc elül. Ebben a csatában véghezvitt kiváló fegyvertényért a magyarok közül 16-ot tüntettek ki arany vitézségi éremmel.

József főherceg lovassági tábornok a VII. hadtest ki­magasló vezetésével a 2., 3. és 4. Isonzo-csatában, vala­mint az 1916-17. évben Bukovinában aratott győzel­meivel a katonai Mária Terézia-rend középkeresztjét érdemelte ki.

Végeredményben az 1915. évi őszi csatákban 5. had­seregünk sikeresen oldotta meg azt a nehéz feladatát, hogy az Isonzo-arcvonal megtartásával erőszakolja ki a győzelmet. A nagy gyalogsági és

Leírás: Leírás: Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\228kep.jpgtüzérségi fölénnyel s anyagi felkészültséggel megalapozott támadásokkal szemben, amelyeket az olaszok kisebb megszakítások­kal 45 napon át rendkívüli szivóssággal és áldozatkész­séggel folytattak, sziklaszilárdan helytállt. Az olasz hi­vatalos összefoglalás szerint is „szívós támadásaival a támadó a védelmet helyenként kikezdte és a legkénye­sebb pontokon: S. Martino és Oslavijanál fenyegette. A siker nem szembeszökő, értéke azonban megítélhető mindkét fél hatalmas véráldozatából és az osztrák-ma­gyar ellentámadások hevességéből, ami mutatja, hogy mily súlya volt a fenyegetésnek". Az eredményt összes fegyvernemeink önfeláldozó kitartásának és önzetlen együttműködésének köszönhettük. A gyakran teljesen kimerült csapat végső erőfeszítése és a vezetők erélye urrá lett a kritikus helyzeteken is. Tény, hogy az Isonzo­-csatákban a harcok oly mérvet öltöttek, hogy a más harctérre elvitt csapatok az új harctéren kifejtett műkö­désüket megkönnyebbülésnek vagy üdülésnek tekintet­ték. A két őszi csatában összesen 71.691 főt vesztettünk (25.865 halott és eltűnt, 45.825 sebesült), az olaszok pe­dig 115.975 főt (37.729 halott és eltűnt, 78.246 se­besült).